Másnap Nóra már hajnalban felébredt. A redőny résein át beszűrődő fény halvány csíkokat rajzolt a falra, a lakás szokatlanul csendes volt. Kávét főzött, majd a konyhaasztalhoz telepedve felnyitotta a laptopját. Először csak átfutotta a családjogi szabályozás vonatkozó részeit – azokat a paragrafusokat, amelyekre András hivatkozott. Aztán fórumokat keresett, ahol nők hasonló helyzetekről írtak: volt, aki pereskedett, volt, aki megegyezett, és volt, aki mindent elveszített, mert túl sokáig halogatott. Végül rálelt egy ügyvédi iroda honlapjára, ahol kifejezetten vagyonmegosztási ügyekkel foglalkoztak.
Időpontot kért két nappal későbbre. A szakember neve Anna volt, tapasztalt családjogi ügyvéd, akiről meggyőző értékeléseket talált.
Aznap este Krisztina hívta fel – az egyetlen barátnője, akinek bármit el tudott mondani.
– Most komolyan beszélsz? – kapott levegő után Krisztina, amikor Nóra elmesélte a történteket. – Három évig hallgatott, most meg hirtelen eszébe jutott, hogy ő mennyit „tett hozzá”?
– Pontosan – felelte Nóra, miközben a balkonon ült, egy plédbe burkolózva. – Azt mondja, eladósodott. Belebukott egy üzletbe.
– És te ezt elhiszed neki?
– Igen. Mindig is ilyen volt. Hitt másoknak, nagyot akart szakítani, kockáztatott. Csakhogy régen a közös pénzünkkel tette. Most meg az én nyugalmam az ára.
A vonal túlsó végén csend lett.
– Ugye nem tervezed, hogy beadod a derekad? – kérdezte végül Krisztina.
– Nem. Ez a lakás az enyém. Én dolgoztam meg érte, én fizettem a hitelt, én tartottam fenn. Ő döntött úgy, hogy elmegy. Ha most visszajönne csak a pénz miatt, az már nem az én döntésem.
– Jól teszed – sóhajtott a barátnője. – De készülj fel rá: amikor az ilyen embereket sarokba szorítják, meglepően leleményesek tudnak lenni.
Nóra elmosolyodott.
– Nem félek. Van munkám, van megtakarításom, és nem vagyok egyedül. Neki meg maradt néhány régi emlék és egy rakás friss tartozás.
Két nappal később egy barátságos, mégis kimért irodában ült Annával szemben. Az ügyvéd ötvenes évei elején járhatott, tekintete nyugodt volt, öltözéke visszafogottan elegáns. Nóra magával vitte az összes iratot: a tulajdoni lapot, a válási határozatot, a bankszámlakivonatokat, sőt még a felújításról megmaradt számlákat is.
Anna alaposan áttanulmányozott mindent, jegyzetelt, majd levette a szemüvegét.
– Nóra, az ön helyzete kifejezetten kedvező – mondta tárgyilagosan. – Az ingatlant még a házasságkötés előtt szerezte, kizárólag az ön nevén van. A felújítás költségeire lehet hivatkozni, de ezek az összegek eltörpülnek a lakás jelenlegi piaci értéke mellett. Ráadásul több igény esetében az elévülési idő is letelt. Három év hallgatás nem az ő malmára hajtja a vizet.
– Tehát kevés az esélye? – kérdezte Nóra.
– Igen, minimális. Ha pert indít, jó eséllyel megnyerjük. Viszont számítson rá: hosszadalmas és idegőrlő folyamat lesz.
Nóra bólintott.
– Nem akarok neki egyetlen forintot sem csak azért adni, hogy békén hagyjon. Ez nem lenne igazságos.
– Akkor felkészülünk – felelte Anna halvány mosollyal. – És kérem, ha nyomást gyakorolna önre vagy fenyegetőzne, azonnal jelezze. Ne találkozzanak négyszemközt.
Amikor hazaért, először érzett valódi megkönnyebbülést. Főzött magának egy rendes vacsorát, felbontott egy üveg bort, és felhívta az édesanyját, nagy vonalakban beszámolva a helyzetről.
– Kislányom – sóhajtott az anyja –, én mindig mondtam, hogy András nem megbízható. De szeretted.
– Szerettem – javította ki halkan Nóra. – Most már nem. Csak néha eszembe jut, milyen volt régen.
– A múlt az múlt. Most a házadra pályázik. Ne engedd.
– Nem fogom.
Eltelt egy hét. András kétszer telefonált, udvarias hangon érdeklődve, átgondolta‑e már a dolgot. Nóra minden alkalommal azt felelte, hogy igen, és kitart az álláspontja mellett. Harmadszor üzenetet küldött: „Nórám, sürgősen szükségem van a pénzre. Találkozzunk, és beszéljük meg normálisan.”
A válasz rövid volt: „Találkozhatunk, de csak az ügyvédem jelenlétében.”
Nem érkezett felelet.
Péntek este azonban váratlanul megszólalt a csengő. Nóra ajtót nyitott – és Eszter állt ott. Karcsú alakján elegáns, drága kabát feszült, amelyet Nóra azonnal felismert: András két éve ajándékozta neki születésnapjára.
– Jó estét, Nóra – szólalt meg Eszter csendesen. – Pár percre bejöhetek?
Nóra egy pillanatig habozott, majd félreállt.
– Fáradjon be.
A konyhában ültek le. Eszter nem kért sem teát, sem vizet.
– Tudom, hogy András felkereste – kezdte minden kerülő nélkül. – És azt is, mit szeretne.
Nóra nem szólt közbe.
– Mindent elmondott. Az adósságokat, a terveit, a pert. Azért jöttem, hogy figyelmeztessem. Nincs jó állapotban. Hitelt vett fel az autójára, aztán még egyet… Abban reménykedik, hogy ha pénzhez jut a lakásból, minden rendeződik. De ez illúzió.
– Miért mondja el ezt nekem? – kérdezte Nóra nyugodtan.
Eszter egyenesen a szemébe nézett.
– Mert egy hónapja elhagytam. Elegem lett abból, hogy mindig csak menekül valami elől. Most pedig ott keres megoldást, ahol korábban mindent tönkretett. Nem akarom, hogy magát is magával rántsa.
Nóra meglepően higgadt maradt.
– Köszönöm, hogy szólt.
Eszter felállt.
– Nem fog könnyen leállni. Már talált valakit, aki nagy ígéretekkel biztatja. Legyen óvatos.
Az ajtó becsukódott mögötte. Nóra egyedül maradt a konyhában, gondolatai körbe‑körbe jártak. Mihez kezd majd András, ha ráébred, hogy nem tudja megtörni? És miért pont most, amikor végre kezdett egyensúlyba kerülni az élete, kellett a múltnak újra betörnie az ajtaján?
Sokáig ült még ott. A teája kihűlt, de alig vette észre. Eszter szavai nem rosszindulatot hordoztak, inkább fáradtságot és őszinte aggodalmat. Nóra végül elmosta a csészét, és lefeküdt, ám az álom csak nehezen érkezett meg. Elképzelte a tárgyalótermet, András arcát, a kimondott vádakat.
Reggel korán csörgött a telefon.
– Jó reggelt, Nóra – szólt bele András élénk hangon, mintha semmi sem történt volna. – Gondolkodtam azon, amit mondtál az ügyvédről. Talán mégis beszélhetnénk kettesben? Van egy kompromisszumos javaslatom. Nem a fele kell. Mondjuk egyharmad. Kifizeted, és lezárjuk békésen.
Nóra letette a bögrét az asztalra. Az az egyharmad is hatalmas összeg lett volna – az évek alatt félretett biztonság.
– András, az ügyvédem szerint nincs jogalapod. Ha perelni akarsz, tedd meg. Én készen állok.
A vonal másik végén néhány másodpercig néma csend feszült közöttük.