– Azt szeretném, ha igazságosan rendeznénk ezt az egészet – mondta András az ajtóban állva.
Egy kopott, barna bőrmappát szorongatott a kezében. Nóra azonnal felismerte: még a házasságuk idején is ebben tartotta a munkahelyi iratait. Az ajtó mögött szemerkélt az eső, az apró cseppek sűrű fátyolként hullottak, az ernyőről pedig víz csöpögött az előszobaszőnyegre.
Nóra nem húzódott félre rögtön. Nem invitálta be. Karba font kézzel állt előtte, és hosszan nézte. Három év telt el. Három év csend, néhány tárgyilagos üzenet arról, hogy vigye el a dobozba csomagolt könyveit a kamrából – és most itt áll, mappával a kezében, „igazságosságról” beszélve.
– Miféle igazságosságról? – kérdezte halkan. – A lakás már a házasság előtt az enyém volt. Ezt pontosan tudod. A bíróságon mindent lezártunk. Nem tartottál igényt semmire.
András sóhajtott, egyik lábáról a másikra helyezte a súlyát.
– Akkor más volt a helyzet. Nem akartalak bántani. De most… megváltoztak a körülmények. Beszéltem egy ügyvéddel. Vannak részletek, amiket érdemes újragondolni.
Nóra gyomra összeszorult. „Részletek.” Milyen elegáns szó arra, hogy valaki újra betörjön az ember életébe.
– Gyere be – mondta végül, és félreállt. – De töröld le a cipődet. Most mostam fel.
András belépett, az esernyőt a sarokba támasztotta, levette a cipőjét. A lakás ismerős illata fogadta: frissen főtt kávé és Nóra parfümjének halvány aromája – azt az illatot még együtt választották egy reptéri boltban, évekkel ezelőtt. Szinte minden ugyanúgy nézett ki, mint három éve: világos falak, a kanapé fölött a nagy fotó róluk a tengerparton, még az esküvő előtt. Csak az ő holmijai tűntek el nyomtalanul.
A nappaliban leült a kanapé szélére, a mappát az ölébe fektette.
– Nem akarok háborút – kezdte, a tekintete az ablak irányába révedt. – De ez a lakás… majdnem tíz évig itt éltünk együtt. Beletettem a pénzem a felújításba, a bútorokba. Jár nekem valamilyen ellentételezés.
Nóra a kedvenc foteljébe telepedett vele szemben, és alaposan végigmérte. Az arca megváltozott: árnyék ült a szeme alatt, a szája körül mélyebb ráncok húzódtak. Fáradtnak tűnt. Kimerültnek.
– Valóban költöttél rá – felelte nyugodtan. – De a lakást az én pénzemből vettem. Abból a jutalomból, amit a nagy projekt után kaptam. Te ragaszkodtál hozzá, hogy az én nevemre kerüljön – akkoriban hitelekkel küszködtél, és nem kaptál volna jelzálogot. Emlékszel?
András bólintott, de a tekintetében makacsság villant.
– Emlékszem. Csakhogy a jog másképp látja. A közös vagyon nem csupán az, amit a házasság alatt vásároltak. Létezik olyan, hogy értéknövelő beruházás. A felújítás, a műszaki cikkek – ezek mind számszerűsíthetők.
Nórában lassan felkúszott az ingerültség. Nem düh volt, inkább az az ismerős érzés, amikor András kifordította a dolgokat, mint az utolsó években oly sokszor.
– András – mondta, most először nevezve nevén három év után. – Ezt már végigcsináltuk. A bíróságon. Aláírtad, hogy nincs követelésed. Te akartad a gyors válást, hogy… új életet kezdhess. Vele.
A férfi összerezzent. Igen, Eszterrel. A kolléganővel, akivel egy évvel a válás előtt kezdődött a viszonya. Nóra egy félreküldött üzenetből tudta meg az igazságot. András nem tagadott. Azt mondta, elfáradt, elmúltak az érzései, tiszta helyzetet akar. És elment. Gyorsan, jelenet nélkül. A lakást, az autót, még a megtakarítások egy részét is hátrahagyta. Akkor nagylelkűségnek tűnt. Most inkább előkészített lépésnek.
– Ennek nincs köze Eszterhez – mondta halkan. – Már nem vagyunk együtt. Fél éve vége.
Nóra felvonta a szemöldökét. A hír nem érintette meg.
– Sajnálom – felelte őszintén. – Tényleg. De attól még a lakás az enyém. Papíron, bírósági döntéssel és lelkiismeret szerint is.
András kinyitotta a mappát, néhány kinyomtatott lapot húzott elő.
– Nézd meg. A családjogi törvény ide vonatkozó részei. És az ügyvéd véleménye. Szerinte van esélyem, főleg ha pert indítok az értéknövelés elismeréséért.
Nóra átvette a papírokat, de bele sem pillantott. Az asztalra tette őket.
– És mennyit kellene fizetnem a te jogi szakértőd szerint?
András habozott.
– Az értékbecslés még nem végleges. De nagyjából a piaci ár fele… levonva az eredeti értéket.
Nóra felnevetett, csendesen.
– A fele? Vagyis hét-nyolc millió forint? Miből? Adjam el a lakást, amit most akarsz elvenni tőlem?
A férfi lesütötte a szemét.
– Felvehetnél hitelt. Vagy eladhatnánk, és elosztanánk az összeget. Nem akarom, hogy fedél nélkül maradj. Komolyan.
Nóra látta rajta, hogy a maga módján őszinte. Mindig hitt abban, amit éppen mondott.
– Miért van szükséged ennyire erre a pénzre? – kérdezte egyenesen. – Jól kerestél. Jó pozícióban voltál.
Sokáig hallgatott, majd nehéz sóhaj szakadt fel belőle.
– Az volt. Most… bonyolultabb minden. A projekt, amibe beszálltam, megbukott. A partnerem cserbenhagyott. Maradtak az adósságok. Nem kevés.
Nórában megmozdult valami. Nem sajnálat – inkább felismerés. András mindig ilyen volt: lelkes, vakmerő, könnyen bízott másokban. Régen ez vonzotta benne. Később ez lett a vitáik forrása.
– Tehát azért jöttél, mert pénzre van szükséged – foglalta össze.
– Nem csak ezért – nézett rá. – Nem így akartam. De nincs más megoldás. Ha most nem lépek, minden rosszabb lesz.
Nóra felállt, az ablakhoz sétált. Az eső időközben ráerősített, vízcsíkok futottak végig az üvegen. Kint már sötétedett, pedig alig múlt hat óra.
– Gondolkodnom kell – mondta háttal neki. – Most viszont menj el. Egyedül szeretnék maradni.
András is felállt. Közelebb lépett, de nem érintette meg.
– Nem akartam, hogy idáig fajuljon – mondta halkan. – Ha vissza lehetne csinálni…
– Nem lehet – szakította félbe csendesen. – Az idő nem fordul vissza. És minden döntésnek ára van.
A férfi bólintott, összeszedte a papírjait, visszacsúsztatta őket a mappába.
– Holnap vagy holnapután hívlak – mondta. – Amikor készen állsz beszélni.
– Rendben – felelte Nóra. – De tudd, hogy nem fogom önként odaadni azt, ami jog szerint az enyém.
András csendben távozott, óvatosan húzta be maga mögött az ajtót. Nóra az ablaknál maradt, és figyelte, ahogy a férfi alakja eltűnik az esőfüggönyben. Belül különös nyugalom terült szét benne – nem félelem, nem pánik, hanem tiszta, éles tudatosság. Tudta, hogy ez még csak a kezdet, és hogy András nem fog ilyen könnyen meghátrálni. A harc most indul igazán, és neki fel kell készülnie arra, ami ezután következik.