– Olyan szenvedéllyel beszél mindig a felmenői nemességéről, Erzsébet – folytattam nyugodt, de metsző hangon. – Különösen édesapjáról, Istvánról, akit rendre birtokigazgatónak nevez. Volt egy kis időm utánanézni a levéltárban. Remélem, nem bánja.
Az arca egy pillanat alatt elsötétült, bíborszínűre vált. Ilona néni görcsösen markolta az abroszt. Péter felkapta a fejét, és olyan tekintettel meredt rám, mintha nem ismerne.
– Tessék – emeltem fel az első iratot. – Hivatalos kivonat a megyei levéltárból. István nem uradalmi intéző volt, ahogy mesélni szokta. A harmincas évek elején kuláknak nyilvánították, majd internálták. A családja elmenekült a faluból, nevet változtattak, hogy eltűnjenek a hatóságok elől. Az édesanyja pedig nem előkelő leánynevelő intézetben dolgozott, hanem egy büntetés-végrehajtási intézet konyháján. Minden adat itt szerepel, pecséttel, aláírással.
Meglengettem a lapot. A teremben moraj futott végig, valaki fel is szisszent. Erzsébet a mellkasához kapott, de nem rogyott össze; a szék támlájába kapaszkodva állta a tekinteteket.
– Hazugság! – csattant fel. – Meghamisított papírok!
– Meghamisított? – vontam fel a szemöldököm. – Akkor folytassuk.
Elővettem a következő dokumentumot.
– Emlékszik, amikor rá akart venni minket, hogy írassuk az ön nevére a nyaralót? Pétert győzködte, hogy én csak a négyzetméterekre hajtok, hogy jöttment vagyok, és semmi keresnivalóm nincs a családban. Nos, itt a földhivatali kimutatás öt évvel ezelőttről. És itt az ajándékozási szerződés tervezete, amit sürgetett. A ház fele abból az örökségből épült, amit az édesanyámtól kaptam – attól a falusi tanítónőtől, akit annyiszor lenézett. Minden számla, minden átutalás, minden bizonylat nálam van. Mondja, Erzsébet: ki él kinek a pénzén?
A társaság egyszerre hördült fel. Gábor, a keresztapa, füttyentett egyet.
– Na, Lidi, ezt most jól elszámoltad – dörmögte félhangosan.
Ilona néni drámaian a táskájához kapott, mintha azonnal szüksége lenne a nyugtatócseppjeire. De én még nem végeztem.
Péter felé fordultam. Összegörnyedve ült, vállai közé húzott fejjel, mintha össze akarna zsugorodni.
– És most hozzád szólok, Péter. Hányszor néztél Lillára gyanakodva? Hányszor mondtad, hogy az orra nem olyan, a szeme sem olyan, mint a „mi családunkban”? Hányszor suttogta a füledbe az édesanyád, hogy talán nem is a te gyereked?
Péter megrezzent, mintha pofon érte volna.
– Itt a válasz – vettem elő az utolsó iratot, a legfontosabbat. – DNS-vizsgálat eredménye. Két éve csináltattam meg, titokban. Tudni akartam az igazságot, mielőtt teljesen megmérgeznek minket a kételyek. Nézd meg.
A papírt remegő kézzel vette át. Szemei a sorokat pásztázták.
– Három genetikai marker alapján százszázalékos egyezés. Lilla a te lányod, Péter. A te véred. Az orra az én anyámra hasonlít – nem pisze, hanem egyenes. És ez elég volt ahhoz, hogy éveken át suttogjanak?
Lilla az asztalnál ült, arcát a tenyerébe temetve. Odaléptem hozzá, és átöleltem.
– Ne sírj, kicsim. Nézz rájuk. Jegyezd meg ezt a napot. Ma megtudtad, mit ér valójában az a bizonyos „nemesi büszkeség”.
Egy lélegzetvételnyi csend telepedett a teremre, aztán minden egyszerre robbant.
A pincér kezéből kiesett a tálca; üveg csörömpölt, vörösbor terült szét a kövön, de senki nem figyelt oda. Ilona néni most már valóban jajgatott, valaki vizet hozott neki.
Erzsébet arca foltos volt a dühtől, egész teste remegett.
– Aljas nőszemély! – tört ki belőle végül. – Hálátlan! Minden szavad koholmány!
Felém kapott, hogy kitépje a mappát a kezemből, de hátraléptem, így majdnem elvesztette az egyensúlyát. Gábor gyorsan elkapta a karját.
– Nyugalom, Lidi – morogta. – Emberek előtt vagyunk.
– Emberek előtt? – sikította. – Ő alázott meg mindenki előtt!
De a tekintetek már nem engem figyeltek. Rá szegeződtek. Nem láttam bennük együttérzést – inkább kíváncsiságot, némi kárörömöt. Azok, akiket éveken át lekezelően oktatott ki saját felsőbbrendűségéről, most némán szemlélték a bukását.
Péter még mindig a papírt bámulta. Aztán rám nézett, majd Lillára. A szemében nem harag csillogott, inkább zavar és valami újfajta felismerés – mintha most látna bennünket először tisztán.
– Anna… – szólalt meg.
– Most ne – vágtam közbe halkan.
Lilla lassan letörölte a könnyeit. A mellette ülő idős szomszédasszonynak odanyújtotta a rajzát.
– Ezt a családunkról készítettem – mondta csendesen. – Itt ül mindenki, és ott fent a nagymama a trónon. Csak most már nem királynő.
Az asszony megsimogatta a fejét.
– Okos kislány vagy, Lillus. Mindent észreveszel.
Megfogtam a lányom kezét.
– Elmegyünk – jelentettem ki a vendégek felé fordulva. – Sajnálom, ha felkavartam az estét. De nem maradhattam tovább csendben.
Senki nem állt az utunkba.
Hajnali kettő volt, amikor a konyhában ültünk hárman. A szél az ablaknak csapódott, a távolban kutyaugatás hallatszott. A lakásban nyomasztó csend ült.
Lillát egy órája fektettem le. Sokáig kérdezgetett a dokumentumokról, a dédszülőkről, a régi történetekről. Azt mondtam neki, hogy a nagymamája mindig többnek akart látszani annál, ami, és ez az ő terhe, nem a mi szégyenünk. Bólintott, adott egy puszit, és végül elaludt. Ott maradtam mellette, amíg a légzése egyenletessé nem vált.
Péter az asztalnál ült, érintetlenül hagyott vacsorával és kihűlt teával maga előtt. Amikor beléptem, felnézett.
Leültem vele szemben.
– Miért kellett ezt így? – kérdezte rekedten. – Mindenki előtt. Miért kellett nyilvánosan porig alázni?
– Nem aláztam – feleltem csendesen. – Megvédtem magunkat.
– Ő az anyám… – kezdte, de a hangja elcsuklott, és a mondat ott maradt közöttünk, befejezetlenül.