– Miért ácsorogsz ott? Kivasaltad már a ruhát?
A férjem hangja úgy rántott vissza a valóságba, mintha álmomból ébresztettek volna. A szoba közepén álltam, kezemben a vasalóval, miközben a vasalódeszkán már jó ideje kihűlve hevert Erzsébet brokátblúza. Súlyos darab volt, aranyszálas mintával, teljesen felgombolva egészen a nyakig. Anyósom külön meghagyta, hogy ezt vegyem fel ma este, „nehogy szégyent hozzak a családra” a megjelenésemmel.
– Igen, mindjárt kész – feleltem, és újra végighúztam a vasalót az ujján. A gőz sisteregve tört elő a talpból, és úgy éreztem, mintha a bennem két évtizede gyülemlő indulat sziszegne ilyen hangosan.
Lilla, a tizenkét éves lányom, a kanapén kuporgott, lábait maga alá húzva, és a megszokott rajzfüzetébe firkált. Amikor feszült lett a levegő körülötte, mindig rajzolt. A szemem sarkából láttam, ahogy a papíron kirajzolódik egy díszes korona, egy magas trón, alatta pedig apró alakok.
– Anya, a nagyi megint a nemesi őseiről fog beszélni? – kérdezte anélkül, hogy felnézett volna.
– Igen, kicsim. Biztosan.
– És rólam is?
Letettem a vasalót, odamentem hozzá, és leültem mellé. Átöleltem a vékony vállát. Lillából almás sampon illata áradt – ez az illat mindig megnyugtatott.
– Te csak rajzolj tovább. Ha valami rosszul esik, nézz rám. Ott leszek melletted.
Bólintott, de az állán láttam az apró remegést. Már mindent értett. Tudta, hogy a nagymamája nem fogadta el igazán, hogy idegennek tartja, „nem közülünk valónak”. Hányszor éreztem már a szomszédok sajnálkozó pillantását, hányszor nyeltem le sértő megjegyzéseket az ünnepi asztaloknál.
Péter kilépett a hálóból, frissen kifényesített cipőben, drága kölnije erősen érződött a levegőben. Elegáns volt, mégis volt valami távolságtartó az arcán, mintha gondolatban már máshol járna.
– Anya telefonált, ne késsünk – mondta, miközben a kijelzőjét nézte. – Már gyülekeznek a vendégek.
– Péter… – szólítottam meg halkan. – Ma esetleg… ha megint elkezdi…
Rám emelte a tekintetét. Fáradtság és enyhe türelmetlenség ült benne.
– Anna, kérlek, ne most. Anyának jubileuma van. Hetvenöt éves. Bírd ki ezt az estét. Nem olyan nagy kérés.
– Nekem nagy – válaszoltam, de már csak a hátának, mert a folyosón csörögtek a kulcsok a kezében.
A komódra néztem, ahol a táskám hevert. A kulcsaim és a rúzsom mellett öt éve ott lapult egy kopott, zöld mappa. Minden családi összejövetelre magammal vittem, mintha kabala lenne. Vagy inkább biztosíték. Olyan fegyver, amit sosem akartam használni. Dokumentumok voltak benne: levéltári papírok, ajándékozási szerződések másolatai, ingatlan-nyilvántartási kivonatok, és – a legfontosabb – egy genetikai vizsgálat eredménye, amit két éve titokban csináltattam, amikor Péter egy alkalommal Lillára nézve csak annyit sóhajtott: „Furcsa ez az orr… nem a miénk.”
Én tudtam, hogy a miénk. Kétség sem fért hozzá. De kellett a megdönthetetlen bizonyíték. Hogy bebizonyítsam: a szeretetet nem az orr formája határozza meg.
– Anya, indulunk? – Lilla megrántotta a ruhám ujját. – Felvettem a ruhát, ahogy mondtad.
Kék ruhában állt előttem, két copfba font hajjal. Gyönyörű volt. A legszebb. Nyílt, bizakodó tekintetétől összeszorult a mellkasom.
– Menjünk, drágám. Köszöntsük fel a nagymamát.
A mappát a táskámba csúsztattam. Biztos, ami biztos.
Az étterem neve „Imperiál” volt. Hivalkodó elnevezés egy ugyanilyen hangulatú helyhez. Aranyszínű – valójában műanyag – oszlopok, nehéz bordó függönyök, és hatalmas csillárok, amelyek közelebbről inkább olcsó üvegcsüngőknek tűntek. Erzsébet rajongott ezért a helyért. Itt királynőnek érezhette magát.
Mintegy negyvenen lehettek. Ünneplőbe öltözött, fontosnak tűnő emberek. Volt kollégák abból az hivatalból, ahol egykor könyvelőként dolgozott, a telki szomszédok, távoli rokonok, akikről senki sem tudta pontosan, milyen ágon kapcsolódnak. A terem közepén hosszú asztal roskadozott az előételektől. Középen hatalmas töltött csuka magasodott, külön rendelve, mert „ilyet otthon nem tudnak rendesen elkészíteni”.
Az ünnepelt az asztalfőn ült, lila ruhában, nyakában nagy szemű gyöngysorral. A gyöngy állítólag attól a bizonyos „nemes felmenőtől” maradt rá, akiről annyit meséltek a családban.
Ahogy beléptünk, a tekintete azonnal ránk siklott. Pontosabban rám és Lillára. Végigmért a sötétkék, egyszerű ruhámban – az egyetlen vállalható darabomban –, és alig észrevehetően elhúzta a száját. Lillán hosszabban időzött a pillantása, a copfján, majd már fordult is a mellette ülőhöz, és élénken kezdett beszélni az időjárásról.
– Gyertek csak, gyertek – sietett oda Ilona néni, Erzsébet húga. Apró, szikár asszony volt, hegyes orral és könyökkel, mindig nővére árnyékában. Helyeselt, nevetgélt, és sosem mulasztotta el odaszúrni, amit lehetett. – Ott, a végén van még hely. A legfontosabb vendégeket közelebb ültettük.
A végén. Távol az asztalfőtől. Távol a reflektorfénytől. Megszorítottam Lilla kezét, és mosolyogva fordultam Ilona felé.
– Tökéletes lesz az is, köszönjük.
Péter egyből az anyjához ment. Puszit nyomott az arcára, átnyújtotta a hatalmas csokrot, amit útközben vettünk. Erzsébet arca felragyogott, őszinte melegséggel mosolygott rá. Péter volt a büszkesége. Az egyetlen fia, aki „vitte valamire”, még ha – szerinte – rosszul is választott feleséget.
Mellette Gábor ült, a keresztapa. Nagydarab férfi, harsány hanggal, örökké kipirult arccal. A néhai apósom barátja volt, egykor együtt dolgoztak az üzemben. Cinikus ember hírében állt, de igazságos volt. Sok mindent látott, de nem szeretett beleavatkozni családi ügyekbe. Most is éppen töltött magának egy italt, és közben fél szemmel minket figyelt.