Gábor közben töltött magának egy újabb kupicával, és miközben felém és Lillára sandított, mintha sajnálat csillant volna a tekintetében.
– Egészségünkre! – emelte a poharát harsányan. – Az ünnepeltre!
A társaság felmorajlott, székek csikordultak a padlón, mindenki egyszerre kezdett mozgolódni. A szokásos születésnapi sürgés-forgás indult el. Lillának szedtem egy adag salátát, magamnak csak ásványvizet töltöttem. Ma nem engedhettem meg magamnak egyetlen kortyot sem – tiszta fejre volt szükségem.
A ceremóniamester, egy rikító zakót viselő, túl lelkes fiatalember, csengő hangon jelentette be az első koccintást. Szavai gördülékenyen peregtek, mintha betanult szöveget mondana. Bölcs asszonyról beszélt, a családi tűzhely őrzőjéről, és arról, hogy az aranylakodalom még csak ezután következik. Erzsébet elégedetten bólogatott.
– Most pedig a legközelebbi hozzátartozó következik: a fia! – harsogta a műsorvezető.
Péter felállt, megigazította a nyakkendőjét. Pontosan úgy beszélt, ahogy az anyja elvárta tőle. Hálát mondott a nevelésért, a gondoskodásért, azért, hogy mindig mellette állt. Rólunk – rólam és Lilláról – egyetlen szó sem esett.
Lillára pillantottam. Nem figyelt. A jegyzetfüzetébe rajzolt. Óvatosan fölé hajoltam. Most egy trónon ülő királynő jelent meg a papíron, magas frizurával, körülötte zsinóron rángatott udvaroncok. A lap sarkában pedig egy copfos kislány kuporgott, aki némán szemlélte az egészet.
– Anya, menjünk haza – suttogta Lilla, amikor észrevette, hogy figyelem.
– Hamarosan, kicsim. Egy kicsit még maradjunk.
A második pohárköszöntő után oldódott a hangulat. A vendégek kisebb csoportokra szakadtak, beszélgetés zsongott mindenütt. Néhányan a folyosóra vonultak cigarettázni. Ilona néni áthúzta a székét közelebb hozzánk.
– Anna milyen csöndes ma – csilingelte mézes hangon. – Olyan szerény. Mondd csak, igaz az a pletyka, hogy a házat végül Erzsébet pénzéből fejeztétek be? Lidi annyit aggódik, nehogy valami vita legyen belőle.
Lassan letettem a villát. A pulzusom felgyorsult.
– Ilona néni, ez miért foglalkoztatja magát ennyire?
– Csak kérdezem. Az emberek beszélnek. Mi meg kíváncsiak vagyunk.
– Az emberek sok mindent mondanak. A papírok viszont mást mutatnak – feleltem higgadtan. – És a papírokkal minden rendben.
Ilona néni csalódott fintorral odébbállt. Lilla megrántotta a ruhám ujját.
– Anya, tényleg vannak papírjaid? Igaziak?
– Vannak, kincsem. Biztos, ami biztos.
Gábor, amikor elhaladt mellettünk, lehajolt hozzám.
– Anna, tarts ki – morogta halkan. – Érzed? Vihar előtti a levegő. Vigyázz a kislányra.
Bólintott Lilla felé, aztán továbbment. A hátamon jeges borzongás futott végig. Igaza volt. A csend néha veszélyesebb, mint a zaj.
Mikor mindenki jóllakott és kellően felöntött a garatra, elérkezett az est fő pillanata. A műsorvezető bejelentette, hogy maga az ünnepelt mond beszédet.
Erzsébet felállt, eligazította a gyöngysorát, és magabiztos mozdulattal magához vette a mikrofont. Látszott rajta, hogy otthonosan mozog a figyelem középpontjában.
– Drágáim! – kezdte fátyolos, színpadias hangon. – Mennyire boldog vagyok, hogy ma mind itt vagytok! Köszönöm, hogy nem feledkeztek meg erről az öregasszonyról.
Mosolyok, bólogatások, bekiabálások követték.
– Az életben a legfontosabb a család – folytatta. – A vér, a név, az örökség, amit továbbadunk.
Végignézett az asztalon, tekintete megpihent Péteren, majd lassan Lillára siklott. Szinte tapintható volt a pillantása – nehéz és fullasztó.
– De – emelte meg a hangját drámai éllel – minden famíliában akadnak árnyékok. Ifjúkori botlások, amelyeket később keservesen kell viselni.
A beszélgetések elhaltak. Péter elsápadt, és mereven a tányérjára meredt. Erzsébet mély levegőt vett.
– Az én Péterem, amikor fiatal és tapasztalatlan volt, hazahozott egy lányt… a semmiből. Se múltja, se családja. És most itt tartunk. Az unokám kedves gyerek, nem tagadom. De mit várhat az ember egy gyökértelen anyától? A vér számít. A származás számít. Aki nem vigyáz a gyökereire, az szégyent hoz a nevére.
A levegő megfagyott. Egy villa csörrent valahol. Lilla arca krétafehér lett, ujjai görcsösen gyűrték a rajzlapot. A szeme könnybe lábadt, de nem sírt – csak engem nézett.
Péter hallgatott. A fejét sem emelte fel.
Ilona néni kuncogott, mintha jó tréfa hangzott volna el.
Ekkor felálltam.
Nem tombolt bennem harag. Nem éreztem dühöt sem. Csak egy jeges, tiszta ürességet, amelyben egyetlen gondolat visszhangzott: most kell megtennem. Ha most visszaülök, Lilla ezt a napot úgy fogja megőrizni, mint amikor az anyja nem állt ki érte.
A műsorvezető asztala felé indultam. Lépéseim lassúak voltak, mintha vízben gázolnék. Oldalról láttam, ahogy a vendégek összesúgnak, a fiatal ceremóniamester pedig tanácstalanul figyel.
– Anna, hová mész? – susogta valaki.
Nem feleltem.
A mikrofont egyszerűen kivettem a műsorvezető kezéből. Meglepődve tátotta a száját, de már a terem felé fordultam.
Erzsébet az asztalfőn állt, arca felindultságtól vöröslött.
– Ülj le! Ne csinálj jelenetet! – hadonászott.
– Jelenetet? – kérdeztem nyugodtan a mikrofonba. A hangom egyenletes volt, magam is meglepődtem rajta. – Ha már a gyökerekről esett szó, szeretnék én is mondani néhány dolgot. A valódi gyökerekről.
– Az emberek néznek! – sziszegte.
– Pontosan ezért – feleltem. – Ideje, hogy ne mesékből, hanem dokumentumokból ismerjék az igazságot.
A táskámba nyúltam, és előhúztam a zöld mappát. A sarkai már megkoptak a sok forgatástól.
– Olyan gyakran emlegeti a nemes felmenőit, Erzsébet – mondtam halkan, de tisztán. – Akkor talán nem bánja, ha most együtt megnézzük, mit őriznek róluk a levéltári iratok.