Nem megoldani akarta a helyzetet, csak lezárni, hogy többé ne kelljen visszatérni rá.
— Mit csináljak még? — csattant fel Gergő türelmetlenül. — Igyekszem, te pedig mindenbe belekötsz!
— Nem kötözködöm — felelte csendesen Eszter. — Csak elegem van abból, hogy úgy kezelj, mint a kényelmed egyik kellékét.
Gergő arca megfeszült. Szó nélkül elfordult, ujjai ökölbe szorultak, majd kiment a konyhából. Az ajtó halkan, szinte szemrehányóan záródott be mögötte.
Attól a naptól kezdve alig váltottak egymással pár szót. Csak a legszükségesebb, tárgyilagos mondatok hangzottak el.
— Hozz kenyeret.
— A törölközőket be kellene tenni a mosásba.
— Nem láttad a vasalót?
A beszélgetéseik kiürültek, hangjuk egyforma lett és személytelen — inkább hasonlítottak lakótársakra, mint házastársakra.
Eszter egyre gyakrabban a régi, megkopott serpenyőt vette elő, azt, amelyet az édesanyjától örökölt. Az új, díszdobozos darab érintetlenül pihent a szekrényben. Gergő néha megállt előtte, mintha mondani akarna valamit, de a gondolatai sosem formálódtak szavakká.
Érezte, hogy valami láthatatlan akadály emelkedik közöttük. És azt is tudta, hogy a téglákat ő maga rakta egymásra.
Egy hét elteltével vasárnapi ebédre mentek Gergő szüleihez, Katalinhoz és Balázshoz. A konyhában zubogott a vízforraló, frissen sült sütemény illata lengte be a lakást. Minden a megszokott rendben zajlott, mégis különös feszültség telepedett az asztalra.
Katalin a szemüvege pereme fölött vizslatta őket.
— Ma olyan csendesek vagytok. Történt valami?
— Semmi különös, anya — felelte Gergő, anélkül hogy felnézett volna. — Csak kimerültünk.
Balázs elmosolyodott.
— Nálunk annak idején a „kimerültség” azt jelentette, hogy valaki megsértődött.
Eszter halványan elnevette magát.
— Nálunk inkább… ajándékozási félreértés történt.
— Tényleg? — kapta fel a fejét Katalin. — Sejtettem, hogy valami nem stimmel. Nem sikerült betalálni az ajándékkal?
— Dehogynem — jegyezte meg Gergő enyhe éllel a hangjában. — Most Eszter próbálta ki az én módszeremet.
Katalin kíváncsian összehúzta a szemét.
— Csak nem valami praktikus háztartási eszközt kaptál?
Eszter bólintott.
— Én egy fúrógépet adtam neki.
Balázs hangosan felnevetett, majdnem kilöttyintve a teáját.
— Ez igen! Hadd tapasztalja meg ő is a hasznosság örömét!
Katalin mosolyogva megrázta a fejét.
— Ügyes visszavágás. De hidd el, ettől még nem oldódik meg semmi. A férfiak gyakran azt hiszik, maga a tárgy a fontos. Pedig a valódi jelentés mindig a gesztus mögött van.
— Igaz — morogta Balázs. — Emlékszel, amikor a negyvenedik születésnapodra gyümölcscentrifugát vettem? Egy hónapig alig szóltál hozzám.
— Hogyne emlékeznék — sóhajtott Katalin. — Akkor azt hittem, csak egy konyhai segédeszközt látsz bennem.
— Csak segíteni akartam! — védekezett Balázs.
— De kértem tőled ilyet? — kérdezte higgadtan Katalin.
Eszter és Gergő összenéztek. A pillantás rövid volt, mégis beszédes: mások is végigmentek már ezen az úton.
Vacsora után Katalin diszkréten félrehívta Esztert a nappaliba. Odabent csend uralkodott, a levegőben levendula illata terjengett.
— Tudod — kezdte gyengéden —, én is megtapasztaltam ezt. Nem rossz szándék vezeti őket. Egyszerűen az ő szeretetnyelvük tárgyakban beszél. A miénk inkább figyelemben és jelenlétben.
— Most azt várja tőlem, hogy írjak egy konkrét listát — vallotta be Eszter. — Hogy pontosan tudja, mit vegyen legközelebb.
Katalin elmosolyodott.
— Akkor még nem értette meg a lényeget. Amikor én eladtam azt a gyümölcscentrifugát, és azt mondtam Balázsnak, hogy elromlott, napokig törte a fejét. Aztán egyszer csak odajött hozzám, és megkérdezte: „Mondd, mire vágysz igazán?” Ott kezdődött minden másként.
Eszter lassan bólintott, és először érezte úgy, hogy talán nem a tárgyakról szól ez az egész, hanem arról, hogy megtanulják kimondani azt, ami eddig kimondatlan maradt.