Gergő zavartan felnevetett, mintha nem tudná eldönteni, tréfának vegye-e a helyzetet.
— Hát… végül is érthető — mondta bizonytalanul. — Jó, legyen úgy, ahogy szeretnéd. Akkor rendeljek valamit estére?
— Nem szükséges — felelte Eszter higgadtan. — Megoldom.
Másnap hajnalban már talpon volt. Tésztát kavart, krémet főzött, gondosan feldíszítette a tortát, majd ünnepi terítéket készített. Pontban tízkor csöngettek. Az ajtóban egy futár állt, kezében egy tekintélyes méretű csomaggal.
— Küldemény Gergő nevére — közölte tárgyilagosan.
Gergő értetlen kíváncsisággal vette át a dobozt.
— Ez most komoly? Tőled jött?
— Bontsd ki — mosolygott Eszter. A szája sarka felfelé ívelt, a tekintete azonban hideg maradt.
A férfi feltépte a ragasztószalagot, felhajtotta a fedelét, és egy pillanatra teljesen megdermedt. A dobozban egy masszív, profi ütvefúró feküdt, műanyag hordtáskában.
— Egy fúró? — kérdezte hitetlenkedve.
— Pontosabban ütvefúró — javította ki nyugodtan Eszter. — Az egyik legstrapabíróbb típus. Betonba is gond nélkül belemegy. Tettem mellé gyémántszemcsés koronafúrót is. Azt mondják, elengedhetetlen tartozék.
Gergő csak nézte, mintha nem tudná, nevessen-e vagy felháborodjon.
— Ez valami célzás?
— Ugyan már — felelte egyenletes hangon. — A hasznos ajándék a legnagyobb figyelmesség, nem igaz? Te mondtad.
Kínos csend telepedett közéjük. Aztán Gergő hirtelen lecsapta a koffert, amely tompa puffanással ütődött az asztal lábához.
— Hát… kétségkívül egyedi — morogta. — Köszönöm.
Eszter vállat vont.
— Szóra sem érdemes. A lényeg, hogy praktikus legyen.
A reggeli némaságban telt. Csak az evőeszközök halk csörrenése hallatszott. Eszter az ablakon át figyelte az utcát, és furcsa könnyebbséget érzett. Mintha végre ugyanazzal a mércével válaszolt volna, amellyel őt is mérték.
A levegő sűrű volt, feszült, mint a túlfőzött kávé fölött gomolygó pára. Gergő szó nélkül ette a tortát, amelyet a felesége készített neki. Végül letette a villát, és mélyet sóhajtott.
— Eszter… — kezdte óvatosan. — Értékelem, hogy készültél. Tényleg. De egy ütvefúró? Mire? Van már egy a garázsban. Ez így… elég furcsa.
Eszter nyugodtan találkozott a tekintetével.
— Nekem is volt már három serpenyőm, mielőtt megkaptam a negyediket. Az valahogy nem tűnt furcsának.
— Az teljesen más! — csattant fel Gergő. — Azt akartam, hogy jól felszerelt konyhád legyen! Hogy örömmel főzz!
— Én pedig azt szeretném, ha hatékony lennél a munkáidban — válaszolta csendesen. — Csak annyi a különbség, hogy te döntötted el, mire van szükségem. Most én döntöttem helyetted.
A férfi ajka megfeszült.
— Direkt csináltad, igaz? Hogy leckét adj?
— Inkább azért, hogy érezd — bólintott Eszter. — Milyen az, amikor az ajándék nem rólad szól, hanem arról a szerepről, amit mások rád osztanak.
Gergő hirtelen felpattant, a szék élesen csúszott végig a járólapon.
— Nem érdemlem ezt! Én csak jót akartam!
— Én pedig csak azt szeretném, ha nem kizárólag a konyhán keresztül látnál — felelte halkan Eszter.
Válasz nem érkezett. Gergő kiviharzott, a tortaszelet érintetlenül maradt a tányérján.
Másnap este későn csapódott az ajtó. A táska hangosan landolt a földön, a kabát a fogasra sem került fel rendesen. Gergő megállt a konyha küszöbén. Eszter az asztalnál ült, teát kortyolt, és egy magazint lapozgatott.
— Rendben — szólalt meg végül száraz hangon. — Vettem a lapot. Az ajándékaimmal melléfogtam. Mit szeretnél? Mondj konkrétumot. Fülbevalót? Egy új ruhát? Utazást valahová?
Eszter letette a csészét, és hosszan, egyenesen a férfi szemébe nézett.
— Úgy beszélsz, mintha csak le akarnád zárni ezt az egészet, mintha egy kipipálandó feladat lenne — mondta nyugodtan. — Pedig ennél többről van szó.