— Idén nem megyünk étterembe a születésnapodon. Lemondtam az asztalt — közölte a feleség, majd magára hagyta a férfit a frissen átadott ajándékok között.
— Nem foglaltam máshová semmit, mindent visszamondtam — tette hozzá Eszter, miközben gondosan elsimította a csomagolópapírt, és visszahelyezte a doboz tetejét.
A hangja nyugodt volt, szinte túlságosan is az. Nem emelte fel, nem remegett meg, mégis ott bujkált benne valami mélyről jövő kimerültség. Egy születésnapnak örömről kellene szólnia, ő mégis inkább fásultságot érzett. A várakozás helyét csendes csalódottság foglalta el.
A konyhában még mindig halmokban álltak a dobozok: néhány a költözésből maradt, mások a legutóbbi bevásárlások emlékei voltak. Eszter kihúzott az egyikből egy súlyos öntöttvas serpenyőt. Meglepte a tömege; a hideg fém szinte beleharapott a tenyerébe. Pont olyan darab volt, amilyet a reklámok „örök életűnek” neveznek. Vastag falú, bordázott aljú, márkás darab — a dobozon külön kiemelve: tökéletes steakcsíkok.
Szó nélkül a tűzhelyre tette, a többi közé.
Tavaly egy komplett fazékszettet kapott.
Nőnapra palacsintasütőt.
Az évfordulójukon egy új lábast.
A polcokon sorakozó edények csillogtak, mégis üresnek hatottak — mintha egy kiállítás darabjai lennének, nem pedig ajándékok.
Ekkor lépett be Gergő. Az arcán elégedett mosoly ült, olyan, amilyet az ember akkor visel, amikor biztos benne, hogy telitalálatot ért el.
— Na? Mit szólsz hozzá? — kérdezte, és átkarolta Eszter derekát. — Ugye megmondtam, hogy ez a legjobb márka? Most már teljes a készleted. Ráadásul akciósan sikerült megszereznem.
Eszter a serpenyőre pillantott.
— Köszönöm — felelte halkan. — Igazán… hasznos.
— Hát persze, hogy az! — lelkesedett Gergő, mit sem érzékelve a hangjában megbúvó iróniából. — Olyan fantasztikusan főzöl. Gondoltam, örülni fogsz a profi felszerelésnek. Így minden adott.
A nő végighúzta ujjait a fém bordáin. A hidegség a bőrébe kúszott. Nem dühöt érzett. Inkább valami nehezen megfogható ürességet.
— Tehát ez… nekem szóló ajándék? — kérdezte némi hallgatás után.
— Hát ki másnak? — csodálkozott Gergő. — Te panaszkodtál, hogy a régi serpenyőben nem lehet rendesen húst sütni.
— Igen, mondtam ilyet — bólintott Eszter. — Azt is említettem, hogy néha jólesne beülni valahová vacsorázni. Olyan helyre, ahol nem én állok a tűzhelynél.
Gergő vállat vont.
— Az más kérdés. Az otthoni étel mindig jobb. És a hangulatot is megteremthetjük magunknak.
A mondatai őszinték voltak, de együttérzés nem rejtőzött bennük. Csak józan, egyszerű érvelés. Praktikus gondolkodás, amely nem lát túl a kézenfekvő megoldásokon.
Amikor a férfi átsétált a nappaliba, Eszter egyedül maradt a konyhában. A lámpafény megcsillant az edényeken. Úgy sorakoztak egymás mellett, akár a kitüntetések — csakhogy ezek nem diadalokat jelképeztek, hanem éveket, amelyek alatt észrevétlenül belesimult egy szerepbe, amit soha nem választott tudatosan.
A gondolat hirtelen villant belé.
Először csak halvány ötlet volt, de ahogy ízlelgette, egyre határozottabb formát öltött. Ha Gergő kizárólag háziasszonyként tekint rá, akkor talán ideje tükröt tartani elé. Hadd lássa meg, milyen az, amikor valakit egyetlen funkciójára redukálnak.
Másnap felhívta az éttermet, ahol egy hete asztalt foglaltak. Nyugodt hangon kérte a foglalás törlését. Az ügyintéző meglepődött, de Eszter csak udvariasan annyit mondott:
— Családi okok miatt változott a terv. Itthon ünneplünk.
Amikor este Gergő belépett a lakásba, Eszter már várta. Egy csésze gőzölgő teát tartott a kezében, az arcán pedig fáradt, alig észrevehetően gúnyos mosoly ült.
— Nem megyünk étterembe a születésnapodon — jelentette ki tárgyilagosan. — Telefonáltam, mindent lemondtam.
A férfi megállt az előszobában, kulccsal a kezében.
— Tessék? De hát megbeszéltük! Mi történt?
— Úgy döntöttem, jobb lesz egy nyugodt este itthon, kettesben — válaszolta szelíden. — Hiszen annyi konyhai eszközt ajándékoztál nekem, vétek lenne nem itthon vacsorázni.