— …és mindig azt lesik, kire lehetne rákenni a saját keserűségüket! — tört fel Eszterből mindaz, amit évek óta magába fojtott. — A legfájóbb mégis az, hogy te beállsz mögéjük.
— Én csak próbálom elsimítani a dolgokat, hogy ne legyen állandó háború — védekezett Márk feszülten.
— Ne nevezd ezt béketeremtésnek. Ez gyávaság — csattant fel Eszter. — Képtelen vagy határt szabni az anyádnak. Inkább hagyod, hogy az én szüleim méltóságát tiporják sárba, csak hogy nála csend legyen!
Márk ajka megfeszült, ujjai ökölbe zárultak. Tekintetében sértettség és bizonytalanság villant.
— Ha ennyire vállalhatatlan számodra a családom, akkor talán ideje lenne elgondolkodnod azon, akarsz‑e még ebben a házasságban maradni — mondta végül keményen.
— Lehet, hogy igazad van — felelte Eszter higgadtan. — Mert egy dolgot biztosan nem tűrök tovább: hogy a szüleimet bárki megalázza. Még te sem.
Az éjszaka külön telt. Eszter a hálóban feküdt, a fal felé fordulva, míg Márk a nappaliban maradt. Hallotta, ahogy idegesen járkál, majd bekapcsolja a televíziót, mintha a zaj elnyomhatná a gondolatait.
Reggel Eszter tiszta fejjel ébredt. Rájött, hogy nem sodródhat tovább ugyanebben a mederben. Hét esztendőn át viselte Katalin beszólásait, célzásait, a nyílt sértéseket is, abban bízva, hogy egyszer a férje mellé áll. Az előző este azonban megmutatta: erre hiába vár.
Tárcsázta az édesanyját.
— Anya, szeretnék bocsánatot kérni a tegnapi miatt.
— Drága kislányom, nincs miért — válaszolta Ágnes melegen. — Csak érted aggódunk.
— Nem fogom többé hagyni, hogy így beszéljenek veletek. Megígérem.
— Elhatároztad már, mit lépsz?
— Még nem teljesen. De egy biztos: nem maradok csendben. Ha Márk nem képes megvédeni a közös családunkat az anyja támadásaitól, akkor el fogok menni.
— Bármiben döntesz, melletted állunk.
A hívás után Eszter a konyhába ment. Márk a kávéscsészéje fölé görnyedve ült, karikás szemmel.
— Eszter, beszéljük meg nyugodtan — kezdte fáradtan.
— Hallgatlak — ült le vele szemben.
— Tudom, hogy anya tegnap túlzásba esett. De te is keményen fogalmaztál.
— Melyik részével van gondod?
— Az anyámra és a húgomra tett megjegyzéseiddel.
— Csak kimondtam azt, amit évek óta mindenki lát — felelte csendesen Eszter. — Hét évig hallgattam. Hét évig nyeletem le a bántó szavakat, az élcelődést, a lenézést. A szüleim is türelmesek voltak. De tegnap Katalin minden határt átlépett.
— Ő csak…
— Ne mentegetőzz — emelte fel a kezét Eszter. — Egyetlen kérdésem van: hajlandó vagy kiállni mellettem, és megvédeni minket az anyád támadásaitól?
Márk a csészéjét bámulta, és nem válaszolt.
— Ez is válasz — állt fel Eszter. — Akkor valóban át kell gondolnunk, van‑e jövője ennek a házasságnak.
— Ez most ultimátum?
— Nem. Ez a valóság. Nem élek olyan közegben, ahol engem és a szeretteimet nem tisztelik. És nem maradok olyan férfi mellett, aki nem képes megvédeni a feleségét a saját anyjától.
A következő napok fagyos csendben teltek. Márk úgy tett, mintha minden a régi lenne, Eszter azonban tartotta a távolságot. Katalin hívásait egyszer sem fogadta.
Egy hét elteltével az anyós váratlanul becsengetett.
— Mi ez a gyerekes sértődés? Miért nem veszi fel a telefont a menyem? — csattant fel már az előszobában.
— Anya, most tényleg nem alkalmas — próbálta csillapítani Márk.
— Ugyan már! — lépett be határozottan. — Eszter, gyere ki, beszélnünk kell!
Eszter kilépett a szobából.
— Katalin, kérem, hagyja el a lakásunkat.
— Tessék? Ez az én fiam otthona!
— A mi közös otthonunk. És azután, amit tett, nem látom szívesen itt.
— Mit követtem el? Az igazat mondtam!
— Megalázta a szüleimet, ok nélkül és kegyetlenül. Amíg nem kér tőlük bocsánatot, nincs miről beszélnünk.
— Hogy én kérjek bocsánatot? Soha az életben! — nevetett fel élesen.
— Akkor legyen szíves távozni.
— Márk! — fordult a fiához. — Ezt eltűröd?
Márk némán állt, tekintete ide‑oda járt anyja és felesége között.
— Értem — mondta halkan Eszter. — Katalin, kérem, menjen el. Márk, ha egyszer eldöntöd, melyik családhoz tartozol — ahhoz, amelyiket választottad, vagy ahhoz, amelyikbe születtél — szólj.
Aznap este Márk ismét próbálkozott.
— Lehetetlen helyzetbe hozol.
— Nem én — rázta meg a fejét Eszter. — Ebbe az anyád sodort minket. És te azzal, hogy nem álltál mellém.
— Ő az anyám!
— Én pedig a feleséged. A szüleim a te családod részei is. De te az ő oldalukra álltál.
— Nem álltam senki oldalára!
— Pont ez a baj — felelte Eszter csendesen. — Nem választottál. Hallgattál. A hallgatás pedig mindig annak kedvez, aki bánt. És én nem vagyok hajlandó tovább csendben tűrni.