— Az én szüleim nem fognak versengeni a te anyáddal meg a húgoddal. Ők már régen kinőttek az efféle kicsinyes torzsalkodásokból — jelentettem ki határozottan a férjemnek.
Eszter a nappaliban terítette meg az asztalt, minden mozdulata gondos és kimért volt. Arra törekedett, hogy a vacsoraasztal hibátlan képet mutasson. Márk ma töltötte be a harmincötöt — kerek évforduló, ráadásul hosszú idő óta ez volt az első alkalom, hogy mindkét família egyszerre gyűlt össze. A Katalintól kapott kristálypoharak — még az esküvői ajándék részeként — most előkelő helyen csillogtak a porcelánkészlet mellett.
— Eszter, biztos jó ötlet volt meghívni az enyéimet? — Márk idegesen igazította meg a nyakkendőjét, és az ajtófélfának támaszkodva figyelte a feleségét.
— Ma a te napod van — felelte a nő nyugodtan, miközben az evőeszközöket rendezgette. — Természetes, hogy itt legyen az édesanyád és Nóra is. Ahogy az én szüleim is. Egy család vagyunk, néha illik együtt ünnepelni.
Márk csak morrant egyet, de nem vitatkozott tovább. A hét évnyi házasság alatt megtanulta, hogy az ilyen alkalmak mindig feszültséget hoznak magukkal. Az anyja, Katalin, képes volt egyetlen félmondattal megmérgezni a hangulatot, Nóra pedig rendre mellé állt, és olajat öntött a tűzre.
Elsőként Eszter szülei érkeztek meg. István és Ágnes tipikus értelmiségi házaspár voltak: az apa egyetemen tanított történelmet, az anya könyvtárosként dolgozott. Visszafogott, udvarias emberek, akik egész életükben kerülték a nyílt konfliktusokat.
— Kislányom, gyönyörű lett minden — ölelte magához Ágnes Esztert. — Hogy bírod ezt az egészet?
— Anya, csak az a fontos, hogy ma ne legyen jelenet — súgta vissza Eszter halkan.
István kezet rázott a vejével, majd átnyújtott neki egy elegáns bőrtokba csomagolt karórát.
— Boldog születésnapot, Márk! Kívánom, hogy az idő mindig neked dolgozzon.
— Nagyon köszönöm, István — mosolygott őszintén Márk. Az apósával mindig kiegyensúlyozott, korrekt viszonyt ápolt.
Alig telt el fél óra, amikor éles, türelmetlen csöngetés hasított a lakás csendjébe. Ez csak egyet jelenthetett: Katalin megérkezett, és nem szeret várakozni.
— Végre! — tört be szinte az ajtón, mielőtt teljesen kitárult volna. — Márkocskám, édes fiam, boldog születésnapot!
Nyomában Nóra lépett be — mintha az anyja fiatalabb kiadása lett volna. Ugyanaz a feltűnő öltözet, csillogó aranyékszerek, gondosan magasra tűzött frizura.
— Jó estét, Katalin — köszönt udvariasan Ágnes.
Az anyós végigmérte őt tetőtől talpig, majd hűvösen megszólalt:
— Ó, hát ti is itt vagytok? Nos, ha ünnep, hát legyen ünnep.
Eszter állkapcsa megfeszült. Tudta, hogy ez még csak a kezdet.
Amikor helyet foglaltak az asztalnál, Katalin gondolkodás nélkül leült a főhelyre — oda, ahová hagyomány szerint az ünnepeltnek kellett volna. Márk nem tiltakozott; gyerekkora óta hozzászokott, hogy az anyja akarata az első.
— Emeljük poharunkat a fiamra! — jelentette ki Katalin. — Legyen könnyebb és boldogabb az élete!
— Érdekes kívánság — jegyezte meg Eszter csendesen. — Talán most nem az?
Az anyós pillantása megkeményedett.
— Egy férfinak sosem egyszerű, ha két család terhét viseli a vállán.
— Két családét? — kérdezett vissza István értetlenül.
— Hát persze — csatlakozott Nóra. — Márk nemcsak minket támogat, hanem titeket is. Nem csoda, ha belefárad.
Eszter érezte, hogy elönti a forróság. A szülei egymásra néztek, majd Ágnes lassan letette a villáját.
— Mi soha, egyetlen forintot sem kértünk Márktól — mondta István higgadtan.
— Ugyan már — legyintett Katalin. — Mindenki tudja, hogy Eszter két évig otthon volt a gyerekkel. Ki tartotta el őket? Az én fiam! Ti meg jöttök vendégségbe, hoztok valami apróságot, aztán jóízűen esztek-isztok az ő pénzén.
— Anya, kérlek… — próbálta csitítani Márk, de hangja bizonytalanul csengett.
— Mit „kérlek”? Igazat beszélek! — csattant fel Katalin. — Nekünk Nórával van nyugdíjunk, megélünk a magunk erejéből. De ezek az úgynevezett értelmiségiek… mindig más munkájából élnek!
István arca elsápadt. Egész életében becsülettel dolgozott, tisztességgel nevelte a lányát, és soha nem szorult senki támogatására. A vád mélyen sértette.
— Katalin, ez már túlzás — kezdte volna, ám Ágnes finoman megérintette a karját.
— Ne, István — mondta csendesen. — Menjünk el.
Eszter szülei felálltak az asztaltól. István még egyszer Márkra nézett.
— Boldog születésnapot kívánok, Márk. Őszintén.
Márk felpattant, zavartan nyitotta szóra a száját, hogy maradásra bírja őket, de a feszültségtől alig jött ki hang a torkán, és a következő pillanatban már csak azt látta, hogy apósáék az előszoba felé indulnak.