„Amikor az anyósod elhatározza, hogy átveszi nálad az irányítást, csak éppen megfeledkezik róla, hogy nem egy félénk kislánnyal, hanem egy határozott nővel áll szemben – ráadásul olyannal, akinél a kamerafelvételek is bizonyítanak.”
— Ó, Ildikó, de jó, hogy látom! — tárta szélesre az ajtót Réka. — Igazán szólhatott volna előre, hogy jön! Fáradjon be!
— Szervusz, Réka! — lépett be mosolyogva az anyós. — Gondoltam, megleplek benneteket. Hol van Balázs?
— Alig öt perce rohant el. A munkahelyéről hívták, valami sürgős ügy akadt. Úgy tűnik, a meglepetés tényleg sikerült — jegyezte meg derűsen Réka. — Vegye le nyugodtan a kabátját, addig felteszem a vizet, és készítek egy teát.
Miután Ildikó megszabadult a kabátjától és cipőjétől, Réka a konyhába sietett. Elővette a bögréket, édességet és néhány péksüteményt tett egy tálra, majd vizet forralt. Közben az anyósa nem a konyha felé indult, hanem lassan körbejárta a lakást, alaposan szemügyre véve mindent.
Hónapok teltek el azóta, hogy utoljára náluk járt. Ez idő alatt Balázs és Réka teljes felújítást végeztek, így Ildikót erősen foglalkoztatta, milyen lett az átalakított otthon.
Amikor a tea már majdnem elkészült, Réka csatlakozott hozzá a nappaliban.
— Nos? Mit szól hozzá? — kérdezte kíváncsian. — Sikerült eltalálnunk az összhatást?
— Sokba került? — vágta rá az első kérdést Ildikó.
— A mai árak mellett nem volt olcsó mulatság — felelte Réka higgadtan. — De az igazi nehézség nem is a pénz volt, hanem megbízható szakembereket találni. Négy csapatot küldtünk el, mire a negyedik végre rendesen dolgozott. Ők viszont tényleg kitettek magukért.
— Értem… — húzta el a száját az anyós. — És miért nem csináltátok meg ti magatok? Balázs akár meg is spórolhatta volna a munkadíjat. Végül is te otthon vagy egész nap.
Réka szája sarkában halvány mosoly jelent meg.
— Az, hogy itthon dolgozom, nem jelenti azt, hogy nem dolgozom — válaszolta nyugodtan. — Ugyanúgy végzem a munkám, csak nem irodában, hanem számítógépről. A felújítás költségeiből pedig én is kivettem a részem. Nálunk nincs olyan, hogy „az enyém” vagy „a tiéd”. Minden közös.
Ildikó arcán egy pillanatra átsuhant valami elégedetlen kifejezés, de szó nélkül továbbindult a hálószoba felé.
— És mégis, tetszik? — próbálkozott újra Réka.
— Nem igazán az én világom. Nekem túl világos. A sötétebb árnyalatokat kedvelem.
— Szerencsére nem ugyanaz az ízlésünk — vont vállat Réka. — Mi így érezzük otthon magunkat jól.
— Balázs ebbe belement? — kérdezte Ildikó, mintha kételkedne benne.
— Nemigen volt ellenvetése — nevetett fel Réka. — A terveket én készítettem.
— Az meg is látszik… — morogta az orra alatt az anyós.
— Tessék? Nem hallottam.
— Semmi, csak hangosan gondolkodom — legyintett Ildikó. — Mikor ér haza a fiam? Tudtommal ma szabadnapos.
— Nem részletezte, csak gyorsan összepakolt és elment. Szerintem három előtt nem valószínű, hogy visszaér. Ha szeretné, felhívom, hogy tudja, itt van.
— Ugyan, ne zavard munka közben! — tiltakozott az anyós. — Ráér majd később.
Réka bólintott, majd érdeklődve kérdezett vissza:
— És Gergő? Ő most miért nincs önnel? Általában együtt jönnek.
— Dolga akadt, csak holnap csatlakozik. Én viszont gondoltam egyet, vonatra ültem, és előbb érkeztem, hogy meglepjem Balázst.
— Értem — felelte Réka lassan, miközben a konyha felől már hallani lehetett a víz forrásának halk jelzését, ami arra utalt, hogy ideje visszatérni az asztalhoz, mielőtt teljesen felforrna a tea.