És tudod, kedves olvasó, hosszú évek óta először éreztem belül valami különös könnyűséget. Mintha egy láthatatlan teher egyszerűen lecsúszott volna rólam, és végre szabadabban kaptam volna levegőt.
Pont egy esztendő telt el azóta, hogy Réka idehozott a panzióba – mit sem sejtve arról, hogy az épület valójában az én tulajdonom. Ez alatt az egy év alatt gyökeresen átalakultam. Már nem az az Ildikó vagyok, aki mindig mindenkit maga elé helyezett. Nem az a nő, aki éjszakánként a párnájába fojtotta a könnyeit. Most Ildikó vagyok a saját nevemen: ennek a háznak a gazdája, az intézmény vezetője, és mindenekelőtt egy ember, aki újra talajt talált a lába alatt.
Egy őszi délután a biztonsági szolgálat egy borítékot hozott fel nekem. A kézírás azonnal ismerős volt – kissé remegő, egyenetlen betűk. Réka írt.
„Ildikó… Miközben ezeket a sorokat írom, magam sem tudom, van‑e jogom bocsánatot kérni. Sokáig azzal áltattam magam, hogy mindent érted teszek. De az igazság az, hogy nekem volt így egyszerűbb. Kényelmesebb volt levenni a vállamról a felelősséget, nem szembenézni a félelemmel, hogy egyedül maradsz. Gyengének hittelek. Azt gondoltam, szó nélkül elfogadsz bármit.
Most már látom, hogy mindannyiunknál erősebb vagy.
Minden hónapban elmegyek a kapudhoz. Csak állok ott, és nézem, ahogy másokra mosolyogsz. Fáj ezt látni… mégis irigylem őket. Mert azt a melegséget adod nekik, amit én sosem tudtam megadni neked.
Ildikó… ha egyszer eljön az idő…
Engedd meg, hogy ne lányként öleljelek meg, hanem emberként, aki végre felébredt egy hosszú, tévedésekkel teli álomból…”
A levelet szorongatva éreztem, hogy a kezem ugyanúgy remeg, mint a szívem. Újra és újra elolvastam a sorokat. Aztán hirtelen megjelentek azok a könnyek, amelyek egy teljes éven át elkerültek – lassan végiggördültek az arcomon.
Aznap este sokáig ültem az ablaknál. A fák lombja halkan hullott alá, akárcsak érkezésem napján a leomló orgonaszirom. Olyan volt, mintha az élet bezárna egy kört. De vajon készen álltam‑e arra, hogy ismét beengedjem őt? Nem csupán a ház falai közé – hanem a szívembe is?
Eltelt egy hét.
Ekkor odalépett hozzám Emese, aki nemrég költözött be hozzánk. Rajta kívül már senkije sem maradt, csak a múlt halvány emlékei, amelyeket csendben hordozott magában.