Akkoriban azt mondta: „Legyen a te neveden… sosem lehet tudni, mire vetemednek egyszer a gyerekek.”
Lassan felálltam a padról, és elindultam, hogy körbejárjam az otthon udvarát. Benéztem az irodai épületbe is. Az adminisztrációs részlegen egy fiatal, szemüveges férfi fogadott – Márk volt az. Amikor meglátott, barátságosan elmosolyodott.
– Ildikó? Hát maga mit keres itt? Hiszen ez az intézmény az ön tulajdona!
Csak bólintani tudtam. Éreztem, hogy megremeg a hangom, és ő azonnal átlátta a helyzetet.
– Szeretné, hogy intézkedjem? Megoldhatom, hogy a lánya ne jöhessen be többet.
Szomorkás mosoly suhant át az arcomon.
– Nem… más utat választok.
Maradtam. De többé nem egyszerű lakóként, Emeseként – hanem tulajdonosként.
Még aznap este összehívtam az alkalmazottakat. Elmondtam nekik az igazságot, és kijelentettem, hogy mostantól személyesen felügyelem az ellátás színvonalát, az idősek gondozását és azt is, hogyan bánnak velük. Hosszú évek után először éreztem azt, hogy ismét van értelme felkelnem reggelente. Új cél költözött az életembe.
Néhány hét elteltével váratlan látogatóm érkezett. Levente jött – egyedül.
– Nagyi, hiányzol – mondta halkan. – Anya mérges, amiért már nem hívsz minket.
Magamhoz öleltem a fiút. Nem a bosszú vezérelt. Döntöttem: élni fogok tovább, segítek másokon, és nem engedem, hogy összetörjenek.
Amikor Réka végül mégis megjelent, nem engedték be. Zoltán tájékoztatta a látogatási korlátozásról. Telefonhívások, üzenetek, újabb próbálkozások követték – egyszer még Bélával együtt is eljött. Én azonban nem reagáltam.
Egyetlen levelet küldtem.
„Réka, nem haragszom rád. Úgy cselekedtél, ahogy akkor helyesnek láttad, talán tehernek éreztél. Én viszont újrakezdtem. Már nem csupán az idős édesanyád vagyok, hanem egy nő, aki ismét megtalálta a saját útját. Ha egyszer belátod a hibádat, talán újra kinyílik az ajtó. Addig azonban zárva marad.”
Fél év telt el. Festőfoglalkozásokat tartok a velem egykorú asszonyoknak, együtt olvasunk, filmeket beszélünk meg, nevetünk. Levente egyre gyakrabban látogat. Réka levelei viszont ritkulnak.
Már nem várok bocsánatkérést. Egyszerűen élem az életemet – emelt fővel, a magam választotta úton.