A nevem Ildikó, hetvennégy éves vagyok. Valaha tartalommal teli életet éltem: mellettem állt a szeretett férjem, Béla, a munkám örömet adott, az otthonunkat melegség járta át, és három gyermekünk töltötte meg a mindennapokat élettel és feladatokkal. Tíz évvel ezelőtt azonban Béla szíve felmondta a szolgálatot, és vele együtt mintha az egész ház is elnémult volna. Az üres szobák visszhangozták a hiányát, én pedig egyre inkább fölöslegesnek éreztem magam. A gyerekek ritkábban kerestek, a telefon hosszú napokon át néma maradt.
Leginkább a legkisebb lányom, Réka távolodott el. Gyerekkora óta céltudatos volt, nagy tervekkel, ragyogó karrierről álmodott. Amikor felvették a Magyarország fővárosában működő egyetemre, büszkeségtől dagadt a szívem. Hogy támogassam, minden tartalékomat feláldoztam: feltörtem a megtakarításaimat, eladtam édesanyám ékszereit, sőt még apám öreg autójától is megváltam.
Az évek elszaladtak. Réka férjhez ment, megszületett a fia, Levente. A találkozásaink megritkultak, a beszélgetéseink rövidebbek lettek. Mindig sietett valahová, félbehagyott mondatok maradtak utánunk a vonal túlsó végén. Egy idő után már nem is hívott. Három hónapnyi csend után aztán váratlanul megjelent nálam.
– Ildikó, egyedül már nehéz lehet… ideje lenne elgondolkodni egy idősek otthonán – mondta halkan, a tekintetét kerülve. – Ott gondoskodnak rólad, orvosok is vannak, és társaságod is akadna.
Nem feleltem. A mellkasomat éles fájdalom szorította össze, a sértettség és a tehetetlenség egyszerre nehezedett rám. Vitázni sem volt erőm, csak némán bólintottam.
Másnap egy magánkézben lévő otthonhoz vitt a város szélén. Az épület korszerű volt, gondozott kert ölelte körbe, a szobák barátságosnak tűntek. Réka gyorsan elintézte a papírokat, sietve elköszönt, majd elhajtott… mintha súlyos terhet tett volna le a válláról.
A kertben egy padra ültem, és néztem, ahogy a tavaszi szél lesodorja a lila orgona szirmait. Ekkor hirtelen emlékek rohantak meg: Béla és én saját kezünkkel emeltük ezt az épületet; évekig gyűjtöttünk rá; arról álmodoztunk, hogy békés öregkort töltünk majd itt, közös munkánk gyümölcsében. Ez a ház a mi alkotásunk volt, a mi tulajdonunk. Béla annak idején mindent az én nevemre íratott, és azt mondta: „Legyen csak a tiéd… ki tudja, egyszer még a gyerekek igazságtalan döntést hoznának.”