Aztán váratlanul megtört a jég: a hetedik próbálkozás, egy bárányhúsos pite, végre úgy sikerült, ahogy megálmodta. Illatos volt, omlós és fűszeres – Nóra alig hitte el. Azonnal felhívta a volt férjét, és áthívta vacsorára.
– Ne haragudj, ma nem megy – felelte Márk. – Rékának fontos napja van, virággal megyek elé. Szerinted rózsát vigyek vagy liliomot?
– Liliomot – vágta rá Nóra, majd maga is meglepődött a saját alattomosságán, hiszen pontosan tudta, hogy Réka ki nem állhatja a liliomot.
A frissen sült pitéből végül a kutya kapott, de még így is maradt bőven. Nóra egy nagy szeletet fóliába csomagolt, és elindult sétálni Botonddal, hátha a friss levegő kiszellőzteti a mellkasára telepedett keserűséget.
A parkban persze megint feltűnt az a kis termetű, de annál harciasabb eb, Dóra. Nóra már ismerte a nevét, gazdáját azonban magában csak „Tavasznak” hívta – bár inkább illett volna rá valami komor őszi elnevezés, mert még a legnagyobb hőségben is sötét, hosszú ujjú inget és élére vasalt nadrágot viselt.
– Fogja vissza a kutyáját! – szólt rá ingerülten, amikor Dóra szokás szerint Botond fülére vetette magát, mintha le akarná tépni.
A férfi azonban ügyet sem vetett rá; a padon ülve olvasott, mintha körülötte nem is létezne a világ. Nórának kellett közbelépnie: egyik kezével a pórázt rántotta, a másikkal próbálta elhessegetni a támadót. A fóliába burkolt pite közben kicsúszott a kezéből, mert egyszerre mindent képtelenség volt tartani.
Dóra azonnal zsákmánynak tekintette a lehullott falatot. Otthagyta Botond fülét, és mohón nekiesett a süteménynek, a fóliát cafatokra tépve, míg egyetlen morzsa sem maradt.
Amikor Nóra hazaért, meglepetten látta, hogy Márk az ajtaja előtt ácsorog.
– Hát te? Mit keresel itt? – kérdezte.
– Rád vártam.
– És a liliomok?
– Odaadtam. Elmentek ünnepelni valami céges összejövetelre. Zártkörű buli.
– Értem… – húzta el a szót Nóra, mert nem tudta, mit mondhatna még.
Aztán mégis megszólalt:
– Gyere be. Sütöttem egy pitét.
– Pitét? – ismételte Márk kétkedve, szemöldökét felvonva.