A férje egy fiatal nő kedvéért kisétált az életéből, őt pedig nyakig érő tartozások között hagyta. Egy évvel később mégis egy olyan autó volánja mögött látta viszont, amely nagyjából annyit ért, mint a teljes vállalkozása.
— Itt hagynám a kulcsokat, de őszintén szólva semmi hasznuk nem lesz.
Eszter lassan felpillantott. Gergő az előszobaajtóban állt, a kezében mindössze egy sporttáskával. Nem bőrönddel.
Úgy festett, mintha legfeljebb edzésre indulna, nem pedig egy tíz éve tartó házasságból sétálna ki, amelyről Eszter egészen addig azt hitte, biztos alapokon áll.
— Mit akarsz azzal mondani, hogy semmi hasznuk? — kérdezte nyugodt, szinte túl egyenletes hangon. Odabent a gyomra jéggé fagyott, de nem engedte, hogy ez az arcára kiüljön. Neki biztosan nem.
— Pontosan azt, amit hallottál. A lakást el fogják vinni a hitelek miatt, Eszter. A közös tartozásaink miatt.
Olyan közönyösen ejtette ki a szavakat, mintha arról beszélne, hogy kifogyott a tej a hűtőből. Mintha nem arról az otthonról lenne szó, ahol minden tányért, minden lámpát és minden könyvespolcot együtt választottak ki.
— Milyen közös tartozásról beszélsz, Gergő? A te „világmegváltó” kriptofarmos ötleted soha nem volt közös ügy. Könyörögtem, hogy ne szállj be. Táblázatokat mutattam, számoltam, figyelmeztettelek, hogy az egész csak egy felfújt lufi.
— És ki állt mellettem, amikor eleinte dőlt a pénz? Ki hajtogatta, hogy zseni vagyok? — féloldalasan elvigyorodott. Ez a vigyor fájdalmasabb volt, mint bármilyen ütés.
— Abból a pénzből mentünk el a Maldív-szigetekre is. Szóval ha a haszon közös volt, a bukás is az. Így igazságos.
Egy vastag iratköteget dobott a konyhaasztalra. A lapok szétcsúsztak a terítőn, beterítve még azt a szalvétatartót is, amelyet a nászútjukon vettek.
— Ezekben minden benne van. Kölcsönök, jelzálogok, szerződések. Az ügyvédek szerint van egy heted összepakolni. Utána megjelennek a végrehajtók.
Eszter sokáig nézte őt. A szemében nem csillogott könny, és könyörgésnek sem volt nyoma benne. Csak tömör, nehéz megvetés ült a tekintetében.
— Egy hetet hagysz nekem? Ennyire futja?
— Én szabadságot adok neked — felelte Gergő, miközben megigazította annak a drága ingnek a gallérját, amelyet éppen Esztertől kapott a legutóbbi születésnapjára.
— Találkoztam valakivel. Mellette végre kapok levegőt, érted? Melletted meg… megfulladtam. Állandóan a terveid, a projektjeid, a számításaid. Fárasztó voltál, Eszter.
Azt persze nem tette hozzá, hogy az újonnan felfedezett „szabadság” huszonkét éves, és annak a befektetőnek a lánya, akit Gergő kétségbeesetten próbált megnyerni magának. Ahogy azt sem vallotta be, hogy a cége már az összeomlás szélén áll, és ez a kapcsolat az utolsó kapaszkodója.
— Világos — mondta Eszter halkan, majd az iratokat félretolta az asztal peremére. — Akkor most menj el.
— Ennyi? Se jelenet, se könnyek? — Gergő hangjában valódi csalódottság bujkált. Arra készült, hogy majd sírást, vádakat és könyörgést kap. Szüksége lett volna Eszter gyengeségére, hogy könnyebb legyen igazolnia a saját aljasságát.
— A jelenetezés drága mulatság. Nekem most erre sincs keretem — Eszter egyenesen a szemébe nézett. — Menj el. És többé ne próbálj belépni az életembe.