— Nóra nehezen viseli a válást — felelte Gábor olyan arccal, mintha ezzel mindent meg is magyarázott volna, mintha ez bármelyik józan ember számára magától értetődő lenne. — Te is tudod, mennyire rossz állapotban volt az utóbbi időben.
— Fél éve nálunk lakik — mondta Eszter, és a hangjában hirtelen kemény él csendült. — Hat hónapja egy ujjal sem nyúl semmihez a lakásban, nem dolgozik, munkát sem keres. Délig alszik, sorozatokat bámul, én pedig munka után még három emberre főzök, és az ő tányérjait is én mosogatom el. És most ezek után pihenésre van szüksége, hogy kipihenje ezt az elviselhetetlen életet?
— Eszter — Gábor felállt, és a hangjába védekező árnyalat költözött —, ne beszélj így. Tényleg nincs könnyű helyzetben. Egy válás komoly lelki seb.
— Nekem talán könnyű? — Eszter is talpra ugrott, és a szavak úgy szakadtak ki belőle, mintha hónapok óta tartott volna vissza egy gátat, amely most végre átszakadt. — Pluszmunkát vállalok, estére annyira kimerülök, hogy néha ruhástul zuhanok az ágyba, minden megkeresett forintot félreteszek ennek a lakásnak a felújítására. Annak a lakásnak a felújítására, ahol nekünk kettőnknek kellett volna közös életet kezdenünk, jövőt építenünk. Te pedig meg sem kérdezel, hanem elköltesz egy csomó pénzt, amit én túlórákkal kerestem meg, a húgod üdülésére, aki semmit nem tesz hozzá az életünkhöz?
Gábor hallgatott. Ebben a csöndben azonban nem bűnbánat volt, hanem értetlenség: őszinte, majdnem sértett döbbenet amiatt, hogy az általa nemesnek gondolt gesztus ilyen heves reakciót váltott ki.
— Azt hittem, örülni fogsz — szólalt meg végül halkan, mintha mentegetőzne. — Azt gondoltam, mivel most több pénzt keresel, megengedhetjük magunknak, hogy segítsünk Nórának. Ő is a család része. Ráadásul egy ideig nélküle leszünk. Te mondtad, hogy belefáradtál abba, hogy folyton utána kell pakolnod.
— És én? — kérdezte Eszter alig hallhatóan. — Akkor én mi vagyok?
Gábor nem válaszolt rögtön, és ez a rövid szünet többet árult el minden mondatnál. Benne volt az elmúlt hónapok egész igazsága: Gábor és Nóra egy egységként léteztek, testvérként, vérségi kötelékben összeforrva, Eszter pedig valahol mellettük kapott helyet. Hasznos volt, szorgalmas, megbízható, de mintha csak mellékszereplő lett volna a saját házasságában.
A megemelt hangokra Nóra is megjelent az ajtóban. Álmosan jött be, köntösben, az arcán azzal a bosszús kifejezéssel, amelyet az visel, akit túl korán és kellemetlenül ébresztettek fel.
— Mi folyik itt? — kérdezte ásítva. — Mit kell már reggel ordítozni?
— A bátyád — fordult felé Eszter — befizetett téged egy üdülésre abból a pénzből, amit én túlórákkal gyűjtöttem a lakásunk felújítására.
Nóra pislogott néhányat, láthatóan nem erre számított.
— És akkor mi van? — vont vállat minden szégyenérzet nélkül. — Tényleg fáradt vagyok. A válás nagyon megviseli az embert, ezt te úgysem értheted.
— Én nem érthetem — ismételte Eszter keserű iróniával. — Én, aki fél éve főzök rád, takarítok utánad, és elviselem azt a kupit, amit magad körül hagysz egy olyan otthonban, amit még annyira sem tekintesz a sajátodnak, hogy néha elmosogass magad után.
— Szándékosan túljátszod az egészet — horkant fel Nóra. — Ez csak egy üdülés. Úgy csinálsz, mintha nem is tudnál örülni nekem.
Ebben a pillanatban Eszterben dermesztően tiszta felismerés született. Olyan élesen értette meg, mintha valaki hirtelen felkapcsolta volna a fényt: ez a két ember soha nem fogja megérteni őt. Számukra az ő fáradtsága, a munkája, az otthonról szőtt álmai csupán háttérzajok voltak, díszletek a saját életükhöz, amelyben természetesnek vették, hogy elvesznek, miközben semmit sem adnak vissza.
Eszter megfordult, és szó nélkül kiment a szobából.
A következő fél órát a hálóban és abban a helyiségben töltötte, ahol Nóra lakott. Módszeresen pakolta a holmikat bőröndökbe és táskákba. Nem dühösen tette, nem kapkodva, hanem valami jeges, távolságtartó elszántsággal, mintha egy régóta esedékes, elkerülhetetlen feladatot hajtana végre.
Amikor Gábor és Nóra a gyanús csendtől nyugtalanul utánamentek, és meglátták a bejárati ajtónál sorakozó csomagokat, azonnal kitört a vihar.
— Te egyáltalán felfogod, mit művelsz? — kiabálta Nóra, miközben a köntösére kapta a kabátját. — Elment az eszed!
Eszter nem szólt. Csak letette az egyik bőröndöt az ajtó mellé, óvatosan, mintha még most is ügyelne arra, nehogy megkarcolja a parkettát.
— Eszter — szólalt meg Gábor halkan, zavartan —, legalább magyarázd el. Én érted tettem. Értünk.
— Értünk? — kérdezett vissza Eszter. — Vigyétek a holmitokat. Mindketten.
— Kidobsz engem a saját bátyám otthonából? — háborodott fel Nóra.
— Ez az én otthonom — felelte Eszter. — A szerződés az én nevemen van.
— Miféle szerződés? — Gábor elsápadt. — Eszter, miről beszélsz?
— Beadom a válókeresetet — mondta egyszerűen, minden színpadiasság nélkül, mintha csak azt közölné, hogy elmegy a boltba.
A szavai után rájuk boruló csend szinte tapinthatóvá sűrűsödött.