Különösen az utóbbi hetekben, amikor az ő munkahelyén minden egyre rosszabb irányba fordult. Gergőnek nem maradt semmilyen érdemi ellenérve.
— Rendben — préselte ki magából végül. — Beszélek vele. Megmondom neki, hogy most nem áll módunkban segíteni.
— Nem azt fogod mondani, hogy „most nem áll módunkban” — vágott közbe Lilla kemény hangon. — Hanem azt, hogy először kérjen bocsánatot. Addig nincs miről tárgyalni.
Gergő bólintott, bár már a gondolattól is összeszorult a gyomra, hogy ezt az anyjával kell majd megbeszélnie.
Eltelt néhány nap. Erzsébet nem jelentkezett. Valószínűleg ő is emésztette a történteket, és a maga módján sértődötten hallgatott. Gergő komoran járt-kelt a lakásban, közte és Lilla között pedig valami kimondatlan feszültség feszült, még akkor is, ha újabb nyílt veszekedés már nem robbant ki. Próbáltak úgy tenni, mintha minden a megszokott mederben folyna, de mindketten érezték, hogy valami megrepedt közöttük.
Végül Erzsébet maga telefonált. Gergő kiment az erkélyre, hogy négyszemközt beszélhessen vele, bár Lilla a félig nyitva hagyott ajtón át így is elkapott egy-egy mondatfoszlányt.
— Szervusz, Gergőkém — csendült fel az anyja hangja, mintha mi sem történt volna, mintha az a kellemetlen látogatás soha nem is létezett volna. — Hogy vagytok?
— Megvagyunk, anya. És te?
— Őszintén? Nem valami fényesen. Gondolkodtál azon a pénzen? Tényleg nagyon nagy szükségem lenne rá, akár csak egy kisebb összegre is.
Gergő mély levegőt vett.
— Anya, most nem tudunk segíteni. Legalábbis addig biztosan nem, amíg nálam a munkahelyen nem rendeződik a helyzet, és nem kapok megint rendes prémiumot. Most tényleg nehéz időszakban vagyunk.
— De hát mindketten dolgoztok, nem? — az asszony hangjába azonnal ingerültség vegyült. — Ne mondd már, hogy egyáltalán semmit nem tudtok összekaparni.
— Anya — Gergő igyekezett határozott maradni —, van még valami. Bocsánatot kell kérned Lillától. Amit akkor mondtál neki, az nagyon bántó volt, ráadásul igazságtalan. Ő befogadott, vendégül látott, úgy kezelt, mintha a családjához tartoznál, te pedig a saját otthonában nevezted őt… szóval pontosan tudod, mit mondtál.
A vonal másik végén hosszú csend támadt. Aztán Erzsébet hangja hirtelen jegessé és távolságtartóvá vált.
— Bocsánatot kérni? Ugyan miért? Nem tettem semmi rosszat. Csak elmondtam a véleményemet, ahogy egy anya teszi. Most már megszólalni sem lehet? Úgy látom, teljesen a feleséged szoknyája mögé bújtál. Régen még normális fiam volt, most meg azt csinálod, amit ő diktál.
— Anya, erről szó sincs…
— Dehogynem erről van szó! — vágott a szavába Erzsébet. — Papucs lettél, Gergő! Teljesen elvesztetted önmagad. Képes lennél elfordulni a saját anyádtól egy nő kedvéért, aki ráadásul anyagilag fölötted áll. Ő keres jobban, te meg ezek szerint az ő pénzéből élsz. Szégyen, komolyan mondom!
Gergő érezte, ahogy a mellkasában egyszerre lobban fel a megbántottság és a düh, de minden erejével próbálta visszafogni magát.
— Anya, most nagyon csúnya dolgokat mondasz. Leteszem. Akkor hívj fel újra, ha képes leszel normálisan beszélni.
Megszakította a hívást, aztán még percekig kint maradt az erkélyen. A sötétedő udvart nézte, és próbálta lecsillapítani magában a kavargó indulatokat. Az anyja hirtelen haragból odavetett szavai mélyebbre vágtak, mint amire számított. A „papucs” különösen fájt neki, mert pontosan tudta, Erzsébet mindig is azt várta tőle, hogy afféle „igazi férfi” legyen: tekintélyes, megkérdőjelezhetetlen családfő. Az, hogy ő nem illett bele ebbe a képbe, az anyjának talán még a pénzügyi gondoknál is nagyobb csalódást jelentett.
Amikor visszament a nappaliba, Lilla együttérző tekintettel fogadta. Eleget hallott ahhoz, hogy értse, merre futott ki a beszélgetés.
— Nem kért bocsánatot? — kérdezte halkan.
— Nem — Gergő megrázta a fejét, és fáradtan leült a kanapéra. — Azt mondta, semmi rosszat nem tett. Aztán még engem is lepapucsozott.
Lilla mellé telepedett, és átkarolta a vállát.
— Sajnálom, hogy így alakult kettőtök között — mondta őszintén. — Nem akartalak szembeállítani az anyáddal.
— Tudom — sóhajtott Gergő. — Csak ő… mindig ilyen volt. Hozzászokott, hogy övé az utolsó szó. Most pedig hirtelen kiderült, hogy nem irányíthat mindent.
— Figyelj — Lilla rövid ideig hallgatott, mintha gondosan válogatná meg a szavait —, én nem haragszom rád. Megijedtél, összezavarodtál, ilyen előfordul.