Az ideje ára
Reggel nyolckor éles, kitartó telefoncsörgés rángatta ki az álmából. Mária volt az.
– Eszterkém, be kell mennem a kórházba egy vizsgálatra – közölte az anyósa olyan hangon, mintha már el is döntötte volna helyette. – Júlia a férje szüleinél van, Gábor meg elfoglalt. Az a piperkőc kis nője megígérte, hogy elvisz, de hirtelen valami fotózása akadt! Vigyél be te, jó?
Eszter nem válaszolt azonnal. Két héttel korábban már pattant volna ki az ágyból, húzta volna magára a farmerját, és indította volna az autót. Mindig ő volt a készséges meny, akire bármikor rá lehetett terhelni bármit.
– Hívjon taxit – mondta végül nyugodtan.
– Taxit?! – háborodott fel Mária. – Azok mind udvariatlanok, ráadásul pénzbe kerülnek. Te meg úgyis otthon vagy egész nap!
Ez a mondat úgy hasított belé, mintha nyílt sebre szórtak volna sót. Mintha Eszter élete csupán üres várakozásból állna, amíg volt férje családjának eszébe nem jut, hogy éppen sofőrre van szükségük.
– Sajnálom, Mária. Ma fontos találkozóm van. Nem tudok segíteni. Minden jót.
Letette a telefont. A szíve vadul vert, mégis mosoly jelent meg az arcán. Életében először mondott nemet ennek a mérgező asszonynak.
A megtorlás estére meg is érkezett. Júlia hívta, felháborodott hangon.
– Anya mondta, hogy nem voltál hajlandó elvinni. Most megsértődtél, vagy mi? Egyáltalán mivel lehetnél elfoglalva, ha már nem is dolgozol?
Vagyis mindkét nő szemében Eszter nem volt több ingyen használható eszköznél, aki az állása feladása után valamiért megfeledkezett a neki kijelölt helyéről.
– Vissza akarok menni az iskolába, Júlia. Szabad ember vagyok, és azt fogom csinálni, amit én szeretnék.
A vonal túlsó végén nehéz csend támadt. Aztán Júlia kimondta azt, ami végleg elvágta Eszterben az utolsó szálakat is.
– Akkor most már hétvégén Benedekre sem fogsz vigyázni? Szombatra már mindent megszerveztem! Hogy lehetsz ennyire felelőtlen a saját unokaöcséddel? Anyának igaza van, mindig is önző voltál!
Két éven át mások kényelmét szolgálta, félretette a hivatását, az álmait, saját magát. És most hirtelen önző lett, csak mert nem ugrott többé egy csettintésre.
– Benedek Gábor unokaöccse, Júlia. Mi pedig válunk. Viszlát.
A képtelenség csúcsa
Eszter éppen azokat az iratokat rendezte, amelyekre a munkába való visszatéréshez szüksége volt, amikor maga Gábor telefonált. A hangja bársonyos, kedveskedő és könnyed volt, mintha a szakításuk baráti kézfogással zárult volna.
– Szia, Eszter. Miért beszélsz ilyen durván az enyéimmel? Csak érdeklődni akartam, hogy vagy…
Nyilvánvaló volt, hogy nem ezért hívta. És nem is húzta sokáig.
– Figyelj – köhintett Gábor –, Viktóriával a hétvégére összehívunk pár barátot. Semmi nagy ügy, csak egy kis összejövetel. Arra gondoltam… esetleg megsüthetnéd azokat a híres pogácsáidat. Viktória próbálkozott, de hát neki nem igazán áll kézre a konyha. A tieid viszont mindig olyan könnyűek, levegősek.
Eszter megdermedt, kezében a telefonnal. Ez az ember elárulta, kiszorította a saját életéből egy huszonöt éves modell kedvéért, ravaszul rávette, hogy feladja a pályáját, most pedig felhívta, és azt kérte tőle, hogy süssön neki pogácsát. Ráadásul ahhoz a hétvégi összejövetelhez, amelyet a szeretőjével szervezett.