Eszerint a feleségére eső tulajdoni hányad értéke nagyjából tizennyolcmillió-nyolcszázezer forint. Ezenfelül két kiskorú gyermek után tartásdíjat is köteles lesz fizetni, a jövedelme harminchárom százalékát. A kereset benyújtásra került. A másolatot a bejelentett lakcímére fogják kézbesíteni.
András irodájában ültem, az ablak melletti fotelben. A tenyeremet a combomra szorítottam, és hallgattam, ahogy a férjem a vonal túlsó végén nehezen veszi a levegőt.
Nem azért, mert kifulladt volna.
Hanem mert kezdte felfogni.
Mert abban a pillanatban értette meg, hogy az ő „tiszta lapja” egyáltalán nem tiszta.
Tele volt számokkal.
Nagy számokkal.
Gábor végül bontotta a vonalat.
András nyugodt mozdulattal levette a szemüvegét, és letette maga elé az asztalra.
– Pont erre számítottam – mondta halkan. – Egy-két órán belül újra jelentkezni fog. Csakhogy most már nem engem hív majd, hanem téged.
Negyven perc sem telt el, amikor rezegni kezdett a telefonom.
A kijelzőn Gábor neve jelent meg.
Három nap óta először ő maga hívott engem.
Három teljes napig nem írt egyetlen üzenetet sem. Nem kérdezte meg, mi van a gyerekekkel. Egyszer sem érdeklődött, hogy vagyunk, hol alszunk, hogyan boldogulunk.
Most viszont hívott.
Felvettem.
– Eszter. – A hangja egészen más volt, mint korábban. Eltűnt belőle a fölény, a parancsoló él, az a megszokott türelmetlenség, amellyel mindig úgy beszélt, mintha csak csettintenie kellene, és mindenki ugrik. Most gyorsan beszélt, halkan, szinte kapkodva. – Eszter, mit művelsz? Miféle ügyvéd? Milyen kereset? Ezt meg tudjuk beszélni normálisan is, felnőtt emberek módjára. Nem kell ebből bírósági ügyet csinálni. Találkozzunk, üljünk le, beszéljük át. Lehet, hogy én… lehet, hogy túl messzire mentem. Majd mi ketten elrendezzük. Minek ide ügyvéd?
Három nappal korábban ő tette ki a bőröndömet az ajtó mellé.
Nem kérdezte meg, akarok-e menni.
Nem ajánlotta fel, hogy beszéljük meg.
Nem mondta, hogy talán elvesztette a fejét.
Csak ennyit közölt:
– Pakolj össze.
Én pedig összepakoltam.
Most hirtelen „normálisan” akart beszélni.
Megigazítottam az órám szíját a csuklómon.
Andrásra néztem. Ő némán bólintott.
– Nem, Gábor. Mostantól mindent az ügyvédemen keresztül intézünk.
Azzal megszakítottam a hívást.
András felállt, odalépett a kávégéphez, és megnyomta a gombot.
Frissen főtt kávé illata terült szét az irodában.
Egy átlagos munkanap.
Egy szokványos telefonhívás.
Egy újabb bírósági beadvány.
Neki csak ennyi volt.
Nekem viszont forradalom.
Tizenkét éven át senki voltam.
Háztartásbeli, szakács, mosónő, takarító, bébiszitter – mindez ingyen, szerződés nélkül, fizetés nélkül, kizárólag bizalomból.
Gábor pedig egy teljesen hétköznapi kedden egyszerűen lemosta magáról ezt a bizalmat, amikor a bőröndömet az ajtóhoz állította.
A telefonom ismét megrezzent.
Üzenet érkezett tőle.
Eszter, kérlek, ne vigyük ezt bíróságra. Nem akartalak bántani. Adok pénzt, amennyit csak kérsz. Csak ne keverjünk bele jogászokat.
Nem válaszoltam.
Visszacsúsztattam a készüléket a táskámba.
Anyám lakása felé menet a busz ablakán át bámultam kifelé.
Az egyik megállóban egy nő kézen fogva tartott egy kisfiút, nagyjából Levente korú lehetett. A gyerek nyűgösen húzta a száját, mert fagylaltot akart.
Hétköznapi élet.
Az enyém már nem volt az.
Anyám az ajtóban várt.
– Na? Mit mondott?
– Azt, hogy beszéljük meg ügyvédek nélkül.
– Látod! – csapta össze a kezét. – Észhez tért! Talán tényleg le kellene ülnöd vele, és átbeszélni mindent.
– Anya, három napig nem hívott. Három napig egyáltalán nem érdekelte, hol vagyok, és mi van a gyerekekkel. Csak akkor jutottam eszébe, amikor megtudta, hogy elindult az ügy. Ő nem attól fél, hogy elveszít engem. Attól fél, hogy pénzt veszít.
Anyám erre nem mondott semmit.
Aznap este felhívtam Lillát, és megkértem, adja oda a telefont Leventének.
– Anya, mikor jössz értünk? – kérdezte a fiam. Álmos volt a hangja, és sértett, mintha valaki cserbenhagyta volna.
– Hamarosan, kicsim. Nagyon hamar.
Később lefeküdtem anyám ágyára.
A plafon fehér volt, a sarokban egy apró karcolással. Még abból az időből maradt ott, amikor tizenöt éves voltam.
Anyám lakása szinte semmit sem változott.
Az én életem viszont a feje tetejére állt.
A telefonom kijelzője újra felvillant.
Újabb üzenet Gábortól.
Adok neked pénzt, amennyit csak akarsz. Csak ne vonjunk be ügyvédeket.
Annyit adna, amennyit kérek.
A törvény szerint viszont nagyjából tizennyolcmillió-nyolcszázezer forint illetett meg.
Elgondolkodtam rajta, vajon az ő „amennyit csak akarsz” ígérete egybeesne-e azzal az összeggel, ami jog szerint jár.
Valószínűleg nem.
De ez már nem az én gondom volt.
Ez András gondja lett.
Meg a bíróságé.
Eltelt egy hét.
Gábor mindennap írt.
Először csak rövid üzenetek érkeztek.
Hívj fel.
Aztán hosszabbak.
Eszter, minek nekünk bíróság? Meg tudunk egyezni ketten is.
Később még terjedelmesebbek lettek.
Tudom, hogy hibáztam. Elragadtattam magam. Találkozzunk, beszéljünk meg mindent. Kész vagyok kompromisszumot kötni.
Kompromisszum.
Néhány nappal korábban még ő tolta ki a bőröndömet az ajtóhoz, és közölte velem, hogy szedjem össze a holmimat.
Most pedig kompromisszumra vágyott.
Nem feleltem.
Minden üzenete ugyanabba a csendbe hullott.
Ha beszélni akart, megtehette Andrással.
Ha el akarta magyarázni, hogy tévedett, elmagyarázhatta az ügyvédnek.
Ha alkudozni támadt kedve, megpróbálhatta azzal az emberrel, aki szemüvegben ült az íróasztala mögött, és fejből ismerte a családjogi szabályokat.
Közben eltűntek a közösségi oldaláról a történetek.
A „szabadságot” hirdető fotókat törölte.
Réka néni többé nem maradt ott éjszakára. Ezt Lilla mondta el nekem.
Gábor hirtelen időben kezdett hazaérni, vacsorát főzött a gyerekeknek, és ő vitte Leventét óvodába.
Mintha egyik napról a másikra azzá a férjjé változott volna, akinek tizenkét éven át lennie kellett volna.
Csakhogy a régi zárakat nem szereltette vissza.
Kulcsot sem adott nekem.
Én továbbra is anyám lakásában ültem, citromos teát ittam, és számoltam.
Tizenkét év.
Négyezer-háromszáznyolcvan nap.
Reggelik, ebédek, vacsorák.
Mosás, vasalás, takarítás.
Iskola, táncóra, logopédus.
Minden ingyen.
Szabadság nélkül.
Betegállomány nélkül.
Köszönet nélkül.
Amikor úgy döntött, hogy rám már nincs szüksége, egyszerűen kivitte a bőröndömet az ajtóhoz.
Azt hitte, a múltját dobja ki.
Csakhogy kiderült: a múltja többe kerül, mint a jövője.
Nagyjából tizennyolcmillió-nyolcszázezer forinttal többe.
Sajnáljam őt – vagy érjem el, hogy az utolsó fillérig megfizessen érte?