Figyelmesen végignéztem a mindkét oldalán teleírt papírlapot.
Gábor az imént, egyetlen tollvonással kinevezte magát az albérlet urának, az én fizetésem kezelőjének, valamint a holmijaim fölött rendelkező raktárvezetőnek.
Egy héttel korábban közösen elindítottuk a válást. Közös gyerekünk nem született, a vagyonmegosztásnál sem akadt semmi, amin huzakodhattunk volna, így a házasság hivatalos megszűnéséig pontosan egy hónap maradt.
Az együtt töltött éveink alatt a férjem mindig egy csigára emlékeztetett. Ugyanolyan nyálkásan csúszott ki minden helyzetből, a legapróbb hétköznapi gondnál is azonnal visszahúzódott a házába, miközben maga után hagyta a kicsinyes szemrehányások ragacsos nyomát. Most pedig ez a csiga hirtelen nagy hadvezérnek képzelte magát.
A feltételei a pőre szemtelenség tökéletes példái voltak.
Legkésőbb a következő szombatig össze kellett pakolnom a cókmókomat, és el kellett tűnnöm. A tágas, háromszobás lakást természetesen neki kellett volna hátrahagynom. Ráadásul még három hónapon át köteles lettem volna rendesen átutalni a lakbér felét; ezt a pontot ő elegánsan „átmeneti időszakra járó kompenzációnak” nevezte.
A legszebb követelés azonban az volt, hogy a hátramaradó dobozaimat kizárólag az ő kegyes engedélyével vihetem el, előre egyeztetett időpontban.
Mások váláskor a közösen szerzett vagyont osztják fel. Az én férjem viszont úgy döntött, inkább engem darabol fel: a fizetésem felét megtartja aprópénznek, engem magamat pedig egyszerűen kirak az ajtón.
Az édesanyja, Mária asszony, már teljesen be volt avatva ebbe a nagyszabású tervbe. Épp előző nap telefonált a fiának, és olyan hangosan beszélt, hogy a készülékből is tisztán hallottam, amint azt latolgatja, milyen függöny illene majd a kisebbik hálószobába.
Amikor bátortalanul megjegyeztem, hogy a lakás történetesen nem a miénk, az anyósom magabiztosan vágott vissza:
— Tíz évig laktatok benne, akkor már nyugodtan tekinthetitek a sajátotoknak.
— Vagyis szombat estére se én, se a holmijaim nem maradhatnak itt? — kérdeztem higgadtan, miközben félretoltam a papírt.
— Pontosan, Eszter — bólintott Gábor leereszkedő nyugalommal. — Csak ne rendezz női jelenetet. Te szépen elmész, én pedig maradok. Ez így teljesen korrekt.
Nem kezdtem vitatkozni vele. Minek kivenni valaki kezéből az ásót, ha ilyen lelkesedéssel ássa a saját gödrét?
Gábor a hatalmasra fújt terveiben mindössze egy egészen apró, ám annál lényegesebb részlettel nem számolt. Volt ugyanis valami, ami végig az én oldalamon állt.