mintha valami olyan elvárásnak akarna megfelelni, amelyről Péterben lassan összeállt: lehetetlen megfelelni neki.
Tizenegy napig volt távol.
Mindössze tizenegy napig. És ennyi is elég volt ahhoz, hogy nélküle így nézzen ki ez a ház.
Egy pillanatra felmerült benne, hogy megszólal. Aztán az is, hogy belép a konyhába. Mégsem tett semmit. Valahol mélyen már értette, mi történne, ha most megmozdulna. Abban a másodpercben csak a szerepet látná. Viktória arca meglágyulna, a hangja átváltana arra a kedvesebb, gondosan kimért tónusra, amelyet mindig akkor használt, amikor ő is jelen volt. Az anyja felállna, és azt mondaná, csak besegített egy kicsit. A jelenet pedig még azelőtt átrendeződne, hogy Péter igazán felfoghatná, mit látott.
Ezért ott maradt a küszöbnél. És nézett.
III. RÉSZ — A VÖDÖR
Péter előbb látta meg Viktória lábának mozdulatát, mintsem megértette volna, mi készül.
Nem botlás volt. Semmi sem utalt véletlenre. Nem úgy tartotta a lábát, nem úgy helyezte át a testsúlyát, és főleg nem úgy pillantott le a vödörre közvetlenül azelőtt, hogy belerúgott volna. Szándékos volt. A rúgás elég erősre sikerült ahhoz, hogy a vödör fémes, üresen kongó csattanással végigcsússzon a kövön, és a benne lötyögő víz széles ívben kilendüljön belőle.
A víz szétfröccsent a padlón. Rácsapódott a szekrényekre. És eláztatta Máriát is.
Az idős asszony összerezzent. Egész teste ösztönösen összehúzódott, mintha hosszú ismétlések során megtanulta volna, hogyan kell minél kisebbnek látszani. Vizes keze kapkodva nyúlt oldalra, a mellette lévő szekrényajtó után, ujjai kétségbeesetten kerestek valamit, amibe megkapaszkodhat. A hideg víz pillanatok alatt átitta a blúzát, végigfolyt a térdén, a lábán, és egy rettenetes másodpercig úgy tűnt, elveszíti az egyensúlyát a nedves csempén.
Aztán elérte a szekrényt. Megtámaszkodott.
Nem kiáltott fel. Egyetlen szót sem szólt.
Viktória lenézett a szétterülő vízre. Utána Máriára, aki már nyúlt is újra a rongyért. Ő sem mondott semmit. Abban a pillanatban még különösebb kegyetlenség sem látszott az arcán, és éppen ez volt benne a legdermesztőbb. Már nem is rosszindulatnak tűnt. Csupán közönynek. A földön térdelő anyja számára nem ember volt, nem családtag, hanem elintézendő kellemetlenség, akár egy piszkos csempe vagy a mosogatóban felejtett tányér.
Viktória megfordult, és visszaindult a nappali felé. Sarkai élesen koppantak a vizes padlón, és egyszer sem nézett hátra.
Péter ujjai elfehéredtek az ajtófélfán.
IV. RÉSZ — JELEK, AMELYEKRE MINDIG TALÁLT MAGYARÁZATOT
Ott állt tovább a konyha bejáratában, miközben az anyja kicsavarta a rongyot, majd nekilátott feltörölni a kiömlött vizet. És Péter fejében sorra bukkantak fel azok a beszélgetések, amelyeket soha nem vizsgált meg igazán.
Azok a telefonhívások, amikor Mária hangja valahogy furcsán csengett. Halkabb volt a megszokottnál, túl óvatosan válogatta meg a szavait, és úgy mondogatta, hogy minden rendben, ahogyan az ember akkor mondja, amikor saját magát is próbálja meggyőzni róla. Péter akkor azt hitte, az anyja egyszerűen öregszik. Csendesebb lett. Alkalmazkodik.
Eszébe jutottak azok az esték is, amikor hazatérve tökéletes rend fogadta. A vacsora már készen állt, minden pult és asztal tisztára törölve csillogott, Mária pedig nyolc órára visszahúzódott a szobájába. Viktória ilyenkor csak annyit mondott: szeret hasznos lenni, tudod, milyen. Péter pedig bólintott. Még hálát is érzett. Igen, hálás volt érte.
És ott volt az is, hogy az anyja soha nem panaszkodott. Egyetlenegyszer sem.