AZ UTOLSÓ HAZAÚT
I. RÉSZ — A MEGLEPETÉS
Péter két teljes hete dédelgette magában ezt a tervet.
A chicagói tárgyalásokat a vártnál egy nappal hamarabb sikerült lezárnia, ezért azonnal lefoglalta a legkorábbi hazafelé tartó járatot, és szándékosan senkinek sem szólt róla. Nem avatta be az asszisztensét, nem említette a kollégáinak, és még a feleségének sem árulta el. Azt akarta, hogy váratlanul bukkanjon fel otthon. Látni szerette volna az arcukat abban a törékeny pillanatban, amikor a döbbenet lassan örömmé oldódik. Hallani akarta az édesanyja nevetését, látni Viktória mosolyát, és újra magába szívni annak a háznak a meleg, ismerős illatát, amelytől tizenegy napig távol volt.
Csendesen húzta végig a bőröndjét a bejárathoz vezető ösvényen. A kavicsok halkan ropogtak a kerekek alatt, miközben a kabátzsebében a kulcsai után kutatott. A délutáni fény már alacsonyan járt, aranyszínűre festve mindent maga körül. Tökéletes nap volt arra, hogy az ember hazatérjen.
Óvatosan illesztette a kulcsot a zárba. Még mindig játszotta a meglepetést, és önkéntelenül is úgy vigyorgott, mint egy gyerek, aki titokban valami nagy csínyre készül. Résnyire nyitotta az ajtót, éppen csak annyira, hogy be tudjon csusszanni rajta.
Ekkor ütötte meg a fülét a hang.
Éles volt. Hideg és metsző. Olyan, mint amikor egy penge már nem is próbálja elrejteni, mire való.
– Még egyszer. Ez még mindig koszos.
Péter megdermedt a küszöbön. Egyik keze az ajtón maradt, a bőröndje pedig félig odakint, félig bent állt. A hang a konyha felől érkezett. Nem mozdult. Valami jeges szorítás kapaszkodott a mellkasa mögé, bár abban a pillanatban még nem tudta volna megmondani, pontosan mi is az.
Azzal nyugtatta magát, hogy biztosan van rá magyarázat. Talán rosszul hallotta a hangsúlyt. Talán félreértett valamit. Még egy arasznyit beljebb tolta az ajtót, és végignézett az előszobán, a konyha irányába.
Akkor meglátta az édesanyját.
II. RÉSZ — AMIT MEGPILLANTOTT
Mária hatvannyolc éves volt. Egyedül nevelte fel a fiát, miután Péter apja egyszerűen kilépett az életükből. Éveken át két munkahelyen dolgozott, reggelente becsomagolta Péter iskolai ebédjét, és késő estékig ébren maradt, csak hogy meghallja, amikor a fiú kulcsa megfordul a zárban. A kezei egy egész élet becsületes munkáját hordozták magukon: erősek voltak, biztosak, megbízhatóak.
Most ezek a kezek remegtek.
Az idős asszony térden állt a konyha hideg csempéin, és egy rongyot húzogatott maga előtt lassú, aprólékos körökkel. Ezüstszürke haja kibomlott, a halántékánál nedves tincsek tapadtak a bőréhez. Világoskék blúzának ujján sötét foltok éktelenkedtek; lehetett víz, lehetett verejték, talán mindkettő. Nem vette észre, hogy a bejárati ajtó kinyílt. Túlságosan a padlóra figyelt, mintha minden erejével azon igyekezne, hogy végre elég jól csinálja, és ne adjon újabb okot a szemrehányásra.
Viktória ott állt fölötte.
Péter felesége úgy volt felöltözve, ahogyan otthon is mindig: rendezett, kifogástalan, minden apró részlet gondosan a helyén. Karjait összefonta a mellkasa előtt, testsúlyát az egyik csípőjére helyezte, és úgy nézett le a padlón térdelő idős nőre, mintha egy makacs foltot szemlélne, amelyről még nem döntötte el, megéri-e egyáltalán foglalkozni vele.
Péter továbbra sem moccant.
A mosoly eltűnt az arcáról, és arra sem emlékezett, pontosan melyik pillanatban vesztette el. Ujjai még mindig az ajtófélfába kapaszkodtak, olyan erősen, hogy észre sem vette, mennyire belemélyednek a fába. Csak állt némán, és nézte, ahogy az anyja újra végighúzza a rongyot a csempén: lassan, óvatosan, minden mozdulatában kétségbeesett igyekezettel.