A legapróbb dolgok miatt is Annát hívta, mintha a lakásban semmihez sem lenne köze.
— Anna, hol vannak a farmernadrágjaim? — harsant fel egyszer a hálószobából.
— A szekrényben, a felső polcon — válaszolta Anna a konyhából, miközben a vacsora után maradt tányérokat öblítette.
— Nincsenek ott!
— Márk, ott kell lenniük. Nézd meg rendesen.
— Mondom, hogy nincs! Már mosni sem tudsz normálisan?
Anna lassan letette a szivacsot, megtörölte a kezét a konyharuhába, majd bement. Egyetlen mozdulattal kivette a farmert pontosan arról a polcról, amelyre Márk rá sem pillantott igazán. A férfi szó nélkül kikapta a kezéből, még egy „köszönöm” sem hagyta el a száját, aztán visszasüppedt a tévé elé.
Így múlt el négy hónap. Anna egyre tisztábban érezte, hogy valami belülről emészti. Nem egyszerű testi fáradtság volt ez, hanem mély, makacs kimerültség, amely a lelkét nyomta. Dolgozott, intézte a háztartást, fizette a kiadásokat, szervezett, mosott, főzött, takarított, miközben Márk csak létezett mellette, akár egy utas, aki felszállt, kényelmesen helyet foglalt, és várja, hogy valaki más elvigye a céljáig.
Egyik este Anna nagy nehezen összeszedte magát, leült mellé a kanapéra, és csendesen megszólalt:
— Márk, beszélnünk kell. Komolyan.
— Miről? — kérdezte a férfi anélkül, hogy elfordította volna a tekintetét a képernyőről.
— A munkáról. Nem próbálnál meg legalább átmenetileg valamit keresni? Bármit. Futármunka, rakodás, portaszolgálat… csak addig, amíg nem találsz a szakmádban megfelelőt. Nekem ez így egyedül nagyon nehéz.
Márk hirtelen elnémította a tévét, és felé fordult. Az arca megkeményedett.
— Fejezd már be ezt az állandó piszkálódást! Majd én tudom, mit csinálok. Ennyire nem bízol bennem?
— Bízom benned, csak…
— Nincs olyan, hogy „csak”! Férfi vagyok, el tudom dönteni, mi a dolgom. Te pedig maradj csendben, és ne osztogasd a tanácsaidat! Megértetted?
— Márk, én tényleg csak segíteni szeretnék…
— Elég! — vágta rá, és felugrott a kanapéról. — Elegem van ebből! Úgy beszélsz velem, mintha gyerek lennék. Befejeztük.
Berontott a szobába, és akkora erővel csapta be maga mögött az ajtót, hogy Anna összerezzent. Ott maradt egyedül a kanapén, és úgy érezte, mintha egy láthatatlan kéz lassan összeszorítaná a mellkasát.