— Nesze neked, ingyenélő! — László a serpenyőt egyenesen a fejemre csapta.
Ösztönösen leguggoltam, és mindkét karommal védtem a fejem. A nehéz öntöttvas edény tompa puffanással a csuklóimra zuhant. A fájdalom végigszaladt rajtam, mintha áramütés ért volna, de hang nem jött ki a torkomon. Húsz év házasság alatt az ember megtanulja lenyelni a sikítást.
— Megőrültél? Mit művelsz?! — szakadt ki belőlem.
— Kuss legyen! — üvöltötte, majd a serpenyőt visszavágta a tűzhelyre. — Elegem van abból, hogy rád szórom a pénzt! Zabálsz, mintha feneketlen lennél, hasznod meg semmi!
Lassan feltápászkodtam a földről, közben óvatosan dörzsölgettem a sajgó csuklóimat. A férjem a konyha közepén állt: kivörösödött arccal, felborzolt hajjal, véreres szemekkel. Előző este megint Petrához ment, ahhoz a harmincéves könyvelőnőhöz, aki a szeretője volt. Hajnalban támolygott haza, részegen és veszettül ingerülten.
— László, egész nap főztem, takarítottam…
— Főztél?! — bökött a tűzhely irányába. — Ezt a löttyöt nevezed te ételnek? Ezt még a kutya se enné meg! Bezzeg Petra úgy főz, hogy az ember a tíz ujját megnyalja utána! Te meg…
Nem fejezte be. Sarkon fordult, kiviharzott a konyhából, és akkorát vágott az ajtón, hogy az üvegek megremegtek a tálalószekrényben.
Leereszkedtem egy székre. A csuklóimat még mindig nyomkodtam, a bal már kezdett feldagadni. Holnapra csúnya véraláfutás lesz belőle. Megint ki kell találnom valami mesét, hogy mit mondjak a szomszédoknak, meg Annának, a lányunknak.
Bár Anna pontosan tud mindent. Csak hallgat. Huszonöt éves, mégis úgy retteg az apjától, mint gyerekkorában.
László telefonja a folyosón csörrent meg. Először csak elégedetlen morgást hallottam, aztán a hangja egyre élesebb lett.
— Miféle zárolás?! Maguknak teljesen elment az eszük?!
Mozdulatlanná dermedtem, és fülelni kezdtem.
— Tudom, hogy reggel van! Inkább magyarázzák el rendesen, mi folyik itt!
Rövid csend következett.
— Kereset alapján?! Milyen kereset alapján?! Ki adta be?!
Újabb szünet, ezúttal hosszabb.
— Katalin Sokolova?! Hiszen ő a feleségem! Megbolondult ez a nő?!
A szám sarkában akaratlanul is megjelent egy apró mosoly, noha a csuklóim még lüktettek a fájdalomtól. A terv működésbe lépett.
Három hónappal korábban véletlenül meghallottam László és Petra beszélgetését. A férjem azt ígérte neki, hogy neki adja az én háromszobás lakásomat — azt, amelyet tizenöt évvel ezelőtt anyám után örököltem.
— Petrácskám, ugyan mit tudna tenni az a tehén? — vihogott a telefonba, miközben bezárkózott a fürdőszobába. — Elválok tőle, és kész. A lakást majd bíróságon megszerzem, úgyis a házasság alatt került a nevünkre. Aztán átíratom rád.
Ott álltam a fürdőszoba ajtaja előtt, és hosszú idő óta először nem félelmet éreztem. Nem is sértettséget. Hanem jeges, tiszta, számító dühöt.
Másnap időpontot kértem egy ügyvédtől.
— Jogilag megoldható — mondta Erzsébet, miután alaposan átnézte az iratokat. — A lakás öröklés útján került önhöz, tehát különvagyonnak számít. Van azonban egy fontos részlet.
— Milyen részlet? — feszültem meg.
— Ha a férje bizonyítani tudja, hogy jelentős összegeket költött felújításra, átalakításra vagy értéknövelésre, akkor igényt tarthat kompenzációra. Szélsőséges esetben akár tulajdoni hányadra is.
— Egy fillért sem tett bele — ráztam meg a fejem. — Mindent én intéztem. A nyugdíjamból, meg azokból a kisebb munkákból, amiket vállaltam.
— Ebben az esetben váláskor a lakás önnél marad — bólintott az ügyvédnő. — De azt tanácsolom, ne várja meg, amíg ő lép.
— Mit javasol?
— Adjon be keresetet a vagyonmegosztás megállapítására már most. Nem kell kivárni a válópert. A bírósággal mondassa ki, hogy az ingatlan az ön különvagyona. Emellett kérjen biztosítási intézkedést a férje számláira, hogy a per előtt ne tudja eltüntetni a pénzét.
Elgondolkodtam. A terv veszélyesnek tűnt, de nagyon is csábító volt.
— És ha megtudja?
Erzsébet csak vállat vont.
— Számít az? Úgyis el akar válni, nem?
Nem válaszoltam azonnal. Húsz évig tűrtem az ütéseket, a megcsalásokat, a megalázást. De miért? Mert féltem egyedül maradni? Vagy Anna miatt, aki közben már rég felnőtt nő lett?
— Igen — mondtam végül határozottan. — Indítsuk el.
— Katalin! — ordította László, berontva a konyhába. — Mi a fenét csináltál?! Bepereltél engem?!
Én nyugodtan tovább szeleteltem a káposztát a leveshez.
— Be.
— Te… te… — a dühtől szinte fuldoklott, és úgy meredt rám, mintha most látna először.