Arra, hogy valaki ott legyen az ő oldalán. Nem kölcsönösen, nem egymás mellett. Hanem mellette.
Augusztusban került sor arra a beszélgetésre. Én hoztam szóba.
– István, szeretnék tisztán látni valamiben. Anna számodra idegen ember?
Látszott rajta, hogy meglepte a kérdés.
– Miért lenne idegen? Teljesen rendes nő. Tudod jól, hogy nincs vele semmi bajom.
– És Márk?
– Gyerek, mint bármelyik másik.
– Amikor beteg volt, azt mondtad: „nincs senki más, vagy mi?”
István nagyot sóhajtott, aztán letette a bögréjét az asztalra.
– Katalin, értsd meg, én nem vagyok köteles… Ez a te családod. Nem zavar, ha jönnek, tényleg nem. De nem tudok úgy tenni, mintha hirtelen az én családom is lenne. Négy hónapja vagyunk együtt.
Bólintottam.
– Gábor viszont a te családod?
– Gábor a fiam.
– Igen. Ezt értem.
Felálltam, elmostam a bögrémet, és a szárítóra tettem. Meglepően nyugodt voltam.
– István, azt hiszem, én az elején félreértettelek. Amikor azt mondtad, szeretnéd, ha lenne melletted valaki, azt hittem, ez kettőnkről szól. Most már látom, hogy csak rólad szólt.
Nem válaszolt.
Bementem a szobába. Nem jött utánam.
Két hét múlva elköltözött. Nem volt veszekedés, nem volt jelenet. Felnőtt emberek vagyunk, ahogy ő szerette mondogatni. Gondosan csomagolt, mindent különválogatott, még a szarvasos bögréjét is magával vitte.
Búcsúzáskor ennyit mondott:
– Jó nő vagy, Katalin. Csak másképp látjuk a dolgokat.
Ezzel egyetértettem.
Éva később megkérdezte, bánom-e.
Őszintén elgondolkodtam.
– Pontosan mit? – kérdeztem vissza.
– Hát azt, hogy ilyen hamar összeköltöztetek.
– Nem – mondtam. – Jobb négy hónap alatt rájönni, mint négy év után.
Éva bólintott. Mondtam már, ő realista.
Márk a múlt héten jött át. A konyhában ült, ette a lyukacsos palacsintáimat, és valami óvodai történetet mesélt az óvónőről meg egy teknősről. Elég kusza ügy volt.
Én hallgattam, és közben arra gondoltam: hát ez az, amikor valaki melletted van. Igazán melletted.