A reggel tükörtojás helyett rántottával indult. Júlia a tűzhely mellett állt, a serpenyőben lassan sűrűsödő, sárgás tojást forgatta a lapáttal, közben pedig kibámult az ablakon. Odakint finom eső permetezett; a vízcseppek végigcsorogtak a párkányon, majd apró tócsákba gyűltek a vidéki házuk parkolójának aszfaltján. Szerette ezt a napszakot. A csendet, a néhány lopott percet, amikor még nem indult be a telefonhívások, megbeszélések, kimutatások és sürgős ügyek végtelen körforgása.
Gábor fürdőköpenyben lépett be a konyhába, haja még nedves volt a zuhany után. Leült az asztalhoz, de a feleségére rá sem pillantott. A telefonja után nyúlt, ujjával végiggörgetett valamit a kijelzőn.
– Már megint túlsütötted a tojást – jegyezte meg anélkül, hogy felnézett volna. – Egyszer az életben nem tudnád normálisan elkészíteni? Mondtam, hogy tükörtojást kérek.
Júlia nem válaszolt. A reggelit tányérra csúsztatta, elé tette, aztán kávét töltött neki. Gábor némán enni kezdett, közben tovább pötyögött a telefonján. Júlia vele szemben foglalt helyet, belekortyolt a teájába. A közöttük feszülő hallgatás sűrű és megszokott volt, akár egy régi, mozdíthatatlan bútordarab.
Húsz perccel később Gábor felállt, ledobta a szalvétát az asztalra, és elment felöltözni. Júlia összeszedte a tányérokat, kezet mosott, majd a gardrób felé vette az irányt. Ott, a férje öltönyeinek sora mögött rejtőzött a szekrény másik fele, amelyet Gábor soha nem nyitott ki. Júlia elővett egy szigorú szabású, sötétkék kosztümöt, egy fehér blúzt és alacsony sarkú cipőt. Átöltözött, haját feszes kontyba tűzte a tarkóján, alig látható sminket tett fel, aztán belenézett a tükörbe. A visszanéző nőnek már semmi köze nem volt a reggelit készítő, csendes feleséghez: fegyelmezett volt, higgadt és határozott, olyan valaki, akihez mások igazodnak.
A garázsból negyedórával Gábor után hajtott ki. Sötétített üvegű, elegáns szedánja hangtalanul siklott a vizes úton a belváros felé. Júlia a rádióban szóló híreket hallgatta, fejben átfutotta az aznapi tárgyalások listáját, és közben arra gondolt, hogy előző este Gábor megint nem kérdezte meg tőle, milyen napja volt.
Az „Északi Torony” üzleti központ mélygarázsában parkolt le, azon a szinten, amelyet a felső emeleteken működő cégek vezetőinek tartottak fenn. A külön lift egyenesen a tizenötödik emeletre vitte, ahol az N-Tech központi irodája működött. Júlia végigsétált a kora reggel még üres folyosón, biccentett a biztonsági őrnek, majd eltűnt a „Vezérigazgató” feliratú ajtó mögött. Hivatalosan ugyan más neve szerepelt a pozícióban, egy kívülről szerződtetett vezetőé, ám a tényleges döntések Júlia kezében összpontosultak. Öt évvel korábban vásárolta meg a vállalkozást, amikor az már szinte romokban hevert; az alapoktól építette újjá, és nyereségessé tette. A munkatársak közül senki sem tudta, ki a valódi tulajdonos. Ez így mindenkinek kényelmesebb volt.
Délelőtt tízkor Júlia egy emelettel lejjebb ment, hogy átvegyen néhány iratot a jogi osztályról. A lift azonban korábban megállt, az ajtó kinyílt, és két fiatal alkalmazott lépett be. Nem vették észre a sarokban álló Júliát, ezért zavartalanul folytatták a beszélgetésüket.
– Láttad az új lányt, Lillát? – kérdezte az egyik.
– Hogyne láttam volna – kuncogott a másik. – Csinos kis teremtés, mindenkire mosolyog. Gábor úr máris ott legyeskedik körülötte.
– Ugyan már, hiszen nős.
– Jaj, ne nevettess! Ha ismernéd a feleségét… biztos valami kötényes, szürke kisegér.
A lift ajtaja ismét kitárult, a lányok kiszálltak, és nevetgélve továbbmentek. Júlia egyedül maradt a kabinban. A tükrös falban saját arcát látta viszont. „Kötényes, szürke kisegér” – ismételte el magában, majd halvány, hideg mosoly jelent meg az ajkán.
A nap lassan vánszorgott előre. Júlia három értekezletet vezetett le, aláírt egy szerződést pécsi beszállítókkal, és időpontot egyeztetett egy lehetséges üzleti partnerrel a következő hétre. Estére érezte, hogy kimerült, mégsem engedhette meg magának, hogy korábban távozzon: a negyedéves jelentések még előtte hevertek. Úgy döntött, ellenőrzi a belső értesítési rendszert is, amelyre a call center munkatársai napok óta panaszkodtak, ezért lement a tizenegyedik emelet műszaki helyiségébe. A helyiség éppen Gábor recepciója alatt volt; ő fejlesztési menedzserként dolgozott a cégnél. Az ajtó nyitva állt, odabent halkan zúgott a szerverállvány, a levegőben pedig nehéz, állott szag terjengett.