– Írd alá! A bank nem fog várni! Hát nem fogod fel, hogy az utcára kerülünk?
András úgy üvöltött, hogy még a fölöttünk lakó asszony is abbahagyta a szokásos dübörgést. A konyhaasztalon ott feküdt a lakásom adásvételi szerződése, mellette egy toll. A férjem mögött egy ismeretlen férfi ácsorgott szürke kabátban. A vevő. András egyszerűen felhozta a lakásba. Nem telefonált előtte, nem szólt, nem kérdezett.
Én teát töltöttem magamnak. A kezem nyugodt maradt. Ezt az estét fejben már három hónapja újra meg újra végigjátszottam.
– András – mondtam halkan. – Ülj le.
– Miféle üljek le?! Inkább írd alá végre! Gábor úrnak nincs ideje erre!
– Gábor úr – fordultam a kabátos férfi felé –, kérem, foglaljon helyet. Lesz itt egy rövid beszélgetés. Legfeljebb tíz perc. Kér teát?
A férfi Andrásra nézett. András rám. Valami megváltozott a hangomban, és ezt ő is megérezte. Kezdett rájönni, hogy baj van. Csakhogy túl későn.
Az egész tizenegy hónappal korábban indult.
A lakást a nagymamámtól örököltem, végrendelet alapján. Egy évvel azelőtt, hogy Andrást megismertem volna. Kétszobás otthon egy nyugodtabb városrészen, nem a belvárosban, de az enyém volt. Kizárólag az enyém. Már 2015-ben a nevemre került, öt évvel az esküvőnk előtt.
Azért mondom ezt, mert nem vagyok jogász. De amikor házasságot kötöttünk, anyám – az én okos, bölcs anyám, nyugodjon békében – félrehívott, és azt mondta:
– Eszter, a lakást ne írasd közös tulajdonba. Ne ajándékozd oda senkinek. És nagy felújítást se csináljatok benne közös pénzből. Ki tudja, mit hoz az élet. Hosszú az.
Akkor megsértődtem rá. Hiszen András maga volt a főnyeremény. Egy nagy cégnél dolgozott vezetőként, autóval járt, elegáns öltönyöket hordott, péntekenként virágot hozott. Figyelmes volt, gondoskodó. Az első házasságomból született lányomat, Lillát, „kislányomnak” szólította.
Nyolc éven át minden rendben ment. Aztán egyszer csak kijelentette, hogy saját vállalkozásba kezd.
Valami kriptós dolog volt. Én nem értettem hozzá, és utólag azt mondom, jobb is. Eleinte András pénzt hozott haza. Aztán már nem. Később kölcsönöket vett fel: barátoktól, a bátyámtól, mindenféle „üzlettársaktól”. Utána jöttek a hitelek. Az első, a második, majd a harmadik.
Lassan rakódott össze bennem a kép. Telefonhívásokból. Levelekből. Abból, hogy éjszakánként már alig aludt.
– Eszter, ne idegeskedj. Megoldom. Csak átmeneti gond.
– András, mennyivel tartozol?
– Ehhez semmi közöd.
– De igenis van. A feleséged vagyok.
– Pontosan. A feleségem. Úgyhogy maradj csendben, és ne ártsd bele magad.
Először márciusban emelte rám a kezét. Nem ütött meg, csak felemelte, aztán leengedte. De abban a pillanatban megértettem: vége. Ez már nem ő volt.