Eszter átment a hálóba, lecserélte az utcai ruháját, majd leült az ágy szélére. A táskájából előhúzott egy összehajtott papírt: az ügyvéd listája volt, sorra véve rajta azokat az iratokat, amelyekre szükség lesz. Lassan még egyszer átfutotta, aztán gondosan négybe hajtotta, és becsúsztatta egy könyv lapjai közé. Dosztojevszkij, A félkegyelmű. A kötet évek óta ott porosodott a polcon; ebben a lakásban rajta kívül senki nem nyitotta ki soha.
Vacsora közben Gábor váratlanul megszólalt:
– Anya szeretné, ha szombaton átmennénk hozzá. Beszélni akar velünk.
– Miről? – kérdezte Eszter, anélkül hogy felnézett volna.
Gábor vállat vont. A „beszélni” náluk rendszerint azt jelentette, hogy Mária bejelenteni készül valamit. Eszter pontosan emlékezett az előző hasonló alkalomra, két évvel ezelőttről. Akkor az anyósa ünnepélyesen közölte, hogy talált egy „kiváló szakembert” nőgyógyászati ügyekben, és már időpontot is foglalt Eszternek. Nem megkérdezte – lefoglalta. Eszter akkor hallgatott. Udvariasan mosolygott, bólogatott, és végül természetesen nem ment el.
– Rendben – felelte most nyugodtan. – Menjünk.
Gábor szemmel láthatóan meglepődött. Általában kifogásokat keresett: határidő a munkahelyen, fáradtság, előre megbeszélt program. Most viszont gondolkodás nélkül beleegyezett. Hosszabban nézett rá, mint szokott, de nem firtatta tovább.
Gondoljon, amit akar – futott át Eszteren. Szombaton úgyis tisztábban fogok látni.
Volt ugyanis valami, ami hetek óta nem hagyta nyugodni. Egy fél füllel elcsípett telefonbeszélgetés. Gábor az autóban beszélt, azt hitte, ő alszik. Egy név hangzott el. És az a hangszín – csendesebb, szinte gyengéd, teljesen más, mint amit otthon használt.
Eszter nem volt még teljesen bizonyos semmiben. De érezte, hogy a szombati nap után már nem marad kérdőjel.
Mária a város régebbi részén lakott, egy öt emeletes, lift nélküli ház harmadik szintjén. A lépcsőházban állandóan sült hagyma és macskaszag keveredett. Eszter felfelé menet arra gondolt, hogy három év alatt sem tudta megszokni ezt a nyomasztó atmoszférát. A falak túl közel húzódtak, a második emeleti pislákoló izzó pedig mintha az előző századból maradt volna ott.
Gábor előtte ment, sietős léptekkel, hátra sem pillantva.
Az ajtó már azelőtt kinyílt, hogy csengethetett volna – Mária bizonyára a kukucskálón át figyelte az érkezésüket.
– Kisfiam! – tárta ki a karját, és erősen, birtokló mozdulattal ölelte magához Gábort. Aztán Eszterre nézett. – Szia. Gyere be.
Nem öröm, nem kedvesség – puszta formaság, mint amikor a szomszéd ugrik át kölcsönkérni valamit.
A lakás zsúfolt volt, minden négyzetméter kihasználva. Régi, de gondosan ápolt bútorok, vitrinekben porcelánfigurák sorakoztak, a falakon családi fényképek. A kanapé fölött egy nagy, bekeretezett portré függött Gáborról tízéves korából, iskolai egyenruhában, komoly arccal. Eszter minden alkalommal megállapodott ezen a képen: ugyanaz a fölényes, kissé távolságtartó tekintet nézett vissza róla.
Az asztalnál ültek le. Mária teát töltött, süteményt és citromkarikákat készített ki, minden szabályosan, már-már ünnepélyesen. Végül Eszterrel szemben foglalt helyet, kezeit összekulcsolva az asztalon.
– Szeretnék nyíltan beszélni – kezdte. – Sértegetés nélkül.
Ha valaki így kezdi, abból sosem lesz sértődésmentes beszélgetés – gondolta Eszter, és a csészéért nyúlt.
– A fiam mindig is családot akart. Gyerekeket. Én pedig unokákat szeretnék, azt hiszem, ez természetes. És látom, hogy nálatok valami nincs rendben. Hogy mi az oka – nem tudom. Nem sikerül, vagy nem is akarjátok… de az idő halad.
Gábor hallgatott mellette. A tekintete az asztallapra szegeződött, ujjai közt idegesen forgatta a kiskanalat. Nem szólt közbe. Nem állította le az anyját. Csak ült.
– Mária – szólalt meg Eszter higgadtan. – Ha már őszintén beszélünk, legyen valóban őszinte.
Az asszony szemöldöke enyhén felszaladt, mintha nem erre számított volna.
– Én a váláson gondolkodom.
A levegő megfagyott a szobában. Gábor felkapta a fejét. Mária arca egy pillanatra mozdulatlanná vált, mintha a légzése is elakadt volna.
– Tessék? – kérdezte végül élesen.
– A válást fontolgatom – ismételte Eszter egyenletes hangon. – Úgy érzem, ebben a helyzetben a gyerekvállalás kérdése nem igazán időszerű.
A hazafelé vezető út csendben telt. Gábor mereven fogta a kormányt, ujjai szinte rátapadtak, az állkapcsa megfeszült. Eszter az ablakon át nézte a várost, ahogy a kirakatok, egy bevásárlóközpont, majd egy játszótér színes mászókái lassan elsuhannak mellettük, és tudta, hogy ez a beszélgetés még csak most kezdődik igazán.