– Hagyd már abba ezt a hülyéskedést! – Gábor úgy rontott be az előszobába, mintha valaki kergetné. – Három éve vagyunk házasok. Három! És mire jutottunk?
Eszter a tükör előtt állt, épp a fülbevalóját igazította. Apró ezüst darab volt, türkizkővel – a nagymamájától kapta. A mozdulata megakadt a levegőben.
– Mire gondolsz pontosan? – kérdezett vissza nyugodt hangon, bár belül már megfeszült minden idegszála.
– Arra, hogy nincs gyerekünk! – csattant fel a férfi. – Anyám ma is hívott. Azt mondta, ha idén sem lesz unokája, majd ő keres nekem egy rendes nőt. Olyat, aki tényleg családot akar!
A kapocs végre a helyére kattant. Eszter a tükörképébe nézett: arca sima, tekintete egyenletes, érzelem alig látszott rajta. Három év alatt tökéletesre fejlesztette a képességet, hogy mindent mélyre zárjon.
– Értem – felelte röviden, és felvette a táskáját a székről.
– Ennyi? Csak ennyit mondasz?
– Gábor, indulnom kell. Időpontra megyek.
A férfi döbbenten nézett utána. Láthatóan könnyeket, kiabálást vagy ajtócsapkodást várt. Bármit, ami visszaigazolja a jelenet súlyát – csak ezt a higgadt távolságot nem.
Eszternek valóban volt időpontja. Csakhogy nem ott, ahol a férje sejtette.
A jogi iroda egy kopott, szürke épületben működött, nem messze a belvárostól. Szerény cégtábla, a folyosón műanyag székek, a levegőben por és régi akták szaga – megannyi idegen történet lenyomata. Eszter egy magazint lapozgatott, de egyetlen sort sem fogott fel belőle. Lelki szemei előtt Gábor arca lebegett az előszobában. És még inkább az anyjáé, Máriáé, aki minden konfliktus mögött ott állt, mint egy árnyék.
Fél órával a veszekedés előtt telefonált. Eszter a falon keresztül is tisztán hallotta a hangját – Mária sosem beszélt halkan. „Kisfiam, találtam egy kedves lányt a rendelőből. Fiatal, komoly, gyereket szeretne…” A hangja mézesen csöpögött, de a mélyén kemény fém csengett. Nem menyéről beszélt, inkább egy meghibásodott háztartási gépről, amelyet ideje lecserélni.
Három éven át minden vasárnap megjelent náluk. Leült a konyhában, kortyolgatta a teát, és elejtett félmondatokat – pontosan kiszámítva, hová essen a súlyuk. „Eszterkém, nem gondoltál másik orvosra? A szomszéd Júlia ikreket vár, képzeld!” Vagy: „A stressz sokat számít. Talán kevesebbet kellene dolgoznod.” Eszter pénzügyi elemzőként dolgozott egy kisebb cégnél – számok, kimutatások, határidők. Mária ezt sosem tekintette valódi munkának. „Egész nap a gép előtt ül” – ennyivel elintézte.
– Eszter Ildikó? – kukkantott ki a titkárnő.
Az ügyvéd fiatalabb volt, mint várta. Olyan harmincöt körüli, vékony keretes szemüveggel. Az asztalán laptop, mellette gondosan rendezett dossziék. Andrásnak hívták. Figyelmesen hallgatta végig – nem szakította félbe, nem erőltetett együttérzést az arcára, csupán jegyzetelt.
Eszter tárgyilagos hangon sorolta a tényeket. Három év házasság. Közös vagyon: a lakás, amelyet nagyrészt az ő és a szülei pénzéből vettek, kiegészítve Mária hozzájárulásával. Az autó Gábor nevén. Egy bankszámla, ahová Eszter minden hónapban a fizetése felét utalta.
– Van közös gyermek? – kérdezte András.
– Nincs.
– Az egyszerűsíti a helyzetet.
Eszterben keserű nevetés mozdult. Egész életében azt hallotta, hogy a gyermektelenség hiány, kudarc, sajnálatra okot adó állapot. Most pedig valaki azt mondja: egyszerűbbé teszi a dolgokat.
– Meghozta már a döntést? – érdeklődött az ügyvéd. – Vagy még mérlegel?
Kint az utcán dudált egy autó, a párkányon galamb motozott. Eszter néhány másodpercig hallgatott.
– Két éve mérlegelek – mondta végül csendesen. – Azt hiszem, ideje lépni.
Amikor hazaért, elmúlt hat óra. Gábor a konyhában ült, mikrózott ételt evett, a telefonját görgette. Nem kérdezte, hol járt, sem azt, hogy milyen napja volt. Ez a közöny már szinte megszokottá vált.
Mária szerencsére nem volt ott. Vasárnaponként rendszerint reggeltől estig náluk időzött, de ez a nap valahogy másképp alakult, és Eszter pontosan érezte, hogy a csend csak a következő hullám előtti pillanatnyi nyugalom.