A megbeszélés végig emelt hang nélkül zajlott, kimérten és fáradt tárgyilagossággal, mintha nem egy házasságot zárnának le, hanem egy közös munkát adnának át. Amikor már minden lényegesnek tűnő kérdésen túl voltak, Gábor elővette a telefonját, megnyitott rajta egy alkalmazást, és számolni kezdett. Ujja gyorsan járt a kijelzőn – gyerektartás, lakásfenntartás, kiadások. Anna a kezét figyelte. Eszébe jutott, hogy alig egy éve ugyanezek a kezek a társasház udvarán Benedek biciklijét szerelték, a fiú pedig csillogó szemmel, rajongva nézett fel az apjára. Az a feltétlen csodálat, ami hatéves korban még természetes.
Most Benedek kilencéves. Nem marad minden ugyanaz. Sőt.
A következő héten Kinga neve váratlanul bekerült Anna életébe.
Nem személyesen jelent meg, hanem Rékán keresztül, aki ugyanannál a pénzügyi cégnél dolgozott, és kivételes érzékkel rendelkezett ahhoz, hogy mindenről értesüljön.
– Hallottad? – csörrent meg Réka hangja szerda este, miközben Anna a nappaliban Benedek tankönyveit rendezte kupacokba. – Kinga egyáltalán nem engedi el a te férjedet. Azt hiszi, most, hogy beadta a válókeresetet, Gábor azonnal hozzá költözik.
Anna betette a könyvet a polcra.
– Réka, ez most nem érdekel.
– Hogyhogy nem érdekel? – a másik végén őszinte döbbenet vibrált. – Már mindenkinek elmesélte, hogy együtt vannak. A céges chatben is célozgatott rá. Nem mondta ki, de mindenki értette.
– Mondja csak.
– Te teljesen nyugodt vagy? – Réka hangjában csalódottság csengett, mintha egy botrány maradt volna el.
– Szeretlek, de ezt most hagyjuk – zárta rövidre Anna, majd bontotta a vonalat.
Benedek az ajtófélfának dőlve figyelte, pizsamában, könyvvel a kezében.
– Anya, holnap jön apa?
– Igen. Iskola után érkezik érted. A programot majd ő mondja.
A fiú bólintott, és visszasomfordált a szobájába. Abban a halk „rendben”-ben volt valami, ami Anna mellkasát összeszorította. De nem engedte, hogy elöntse az érzés. Most nem.
Csütörtökön azonban Erzsébet telefonja egészen más súllyal csengett.
– Anna, felmerült egy érdekes fejlemény – kezdte minden bevezetés nélkül. – Gábor ügyvédet fogadott. Ez önmagában természetes, de nem akárkit választott. Zoltán Levint.
– Nem ismerős a név – felelte Anna.
– Vagyoni perekre szakosodott. Csak olyan ügyeket vállal, ahol jelentős tét van.
Anna lassan leült az egyik székre.
– Azt akarja mondani…
– Azt, hogy lehet valami, amiről maga még nem tud. Találkoznunk kell. Minél előbb.
Mire letette, odakint már sötétedett. Benedek aludt. A lakásban csend honolt – nem az a fojtott, vihar utáni üresség, hanem egy figyelő, gondolkodó némaság.
Anna elővette a jegyzetfüzetét. Felírta: Levin. Vagyon. Mit tud?
Kétszer aláhúzta.
Az irodában Erzsébet kinyitotta a laptopját, és Anna felé fordította a kijelzőt.
– Nézze csak. Három éve Gábor tulajdonrészt szerzett egy kisebb vállalkozásban. Magánszemélyként jegyezték be, nem közös családi vagyonként. De az alapítás dátuma a házasságuk idejére esik.
A számok hidegen világítottak a képernyőn: jegyzett tőke, részesedési arány, cégnév – „TechnoResurs”. Anna sosem hallotta.
– Erről soha nem beszélt.
– Ezért került elő Levin – csukta le a gépet Erzsébet. – Gábor különvagyonként szeretné kezelni ezt a részt. Mi viszont megtámadhatjuk. Ha bizonyítható, hogy a befektetés a közös kasszából ment, a bíróság jó eséllyel magának ad igazat.
Anna hallgatott.
– Mennyit ér?
– Nem óriáscég, de stabil. Nagyjából nyolcmillió forintot a jelenlegi adatok szerint.
Nyolcmillió. Anna az iroda ablakán túl Miskolc délutáni forgalmát figyelte. Autók araszoltak, emberek siettek, egy reklámtábla villogott a túloldalon. A város élete ment tovább, mit sem tudva egy házasság felbomlásáról és nyolcmillió forintról.
– Nem akarok háborút – szólalt meg végül.
– Értem. De a másik fél már lépett. Csak nem hangosan. Levin nem a békés megállapodások embere.
Pénteken fél ötkor Gábor megérkezett Benedekért. Szó nélkül fogta meg a fia kezét, és elindultak.
Anna bezárta mögöttük az ajtót, hátát a hideg falapnak vetette.
Mostantól így néz ki az élete – gondolta. Átadások a küszöbnél. Udvarias biccentések. Rövid, tárgyszerű üzenetek a beosztásról.
Nem sírt. Csak állt, és próbálta megszokni az új rendet.
Levinnel nem a bíróságon találkozott először, hanem teljesen hétköznapi körülmények között. Az üzletközpont folyosóján futottak össze, ahová Erzsébethez érkezett. A férfi épp kilépett a liftből. Magas volt, őszülő, elegáns szürke öltönyben, hóna alatt mappával. Az arca nyugodt magabiztosságot sugárzott, mintha már minden tárgyalás végét előre ismerné.
– Anna? – kérdezte kertelés nélkül.
– Igen.
– Zoltán Levin. Gondolom, hallott rólam.
Anna nem felelt, csak figyelte.
– Szeretnék beszélni magával – mondta higgadtan. – Nem ellenfélként. Két emberként, akik gyorsan le akarják zárni ezt az ügyet.
– Van ügyvédem.
– Tudom. Erzsébet kiváló szakember. De a legrövidebb út ritkán a tárgyalótermen át vezet. – Enyhén oldalra billentette a fejét. – Gondolja át. A számom az ügyvédjénél megvan.
Azzal továbbment.
Anna utána nézett, és arra gondolt, hogy az ilyen emberek pontosan tudják, hogyan kell mások széthulló életéből higgadtan üzletet csinálni.
Amikor Erzsébet meghallotta a folyosói találkozás történetét, összeszorította az ajkát.
– Nem véletlenül futottak össze – mondta végül, és elhallgatott.