A következő három hónap csendben telt el. Nem drámai jelenetek, nem ajtócsapkodás – inkább fegyelmezett, aprólékos készülődés. Gábor mit sem sejtett. Anna otthon udvarias maradt, ugyanúgy főzött, ahogy addig, reggelente elkísérte Benedeket az iskoláig, este pedig olvasott vagy a laptopja fölé hajolt. Kívülről nézve minden a megszokott mederben haladt. Egy rendezett család hétköznapjai.
Aztán azon a napon átnyújtotta a borítékot.
– Mi ez? – kérdezte Gábor, két ujjal tartva, mintha attól félne, hogy a papír megégeti.
– Nézd meg.
Feltépte. Az első oldalt átfutotta, és felnevetett. Nem idegesen – inkább hitetlenkedve, túl hangosan.
– Ez most komoly? Keresetlevél? Anna, ez valami rossz tréfa?
Anna hallgatott.
Gábor tovább lapozott. A nevetés fokozatosan elhalt, mintha egy rádió adása sistergésbe fulladna. A harmadik oldalon megtorpant. A negyediknél felemelte a tekintetét.
Ott volt a pecsét. A bíró aláírása. A dátum: három héttel korábbi.
– Várj csak… – a hangja már nem volt fölényes. – Ez… ez már be lett adva?
– Igen.
– Nélkülem? Az én… beleegyezésem nélkül?
– A benyújtáshoz nem kell a hozzájárulásod – felelte nyugodtan. – Erzsébet mindent elmagyaráz, ha felhívod. A telefonszáma az utolsó oldalon van.
Gábor leült a fotelbe, arra, amelyikre nemrég még a zakóját dobta. A papírok az ölében hevertek. Úgy nézte őket, mintha nemcsak ezt az iratot látná először, hanem magát a következményt is: hogy a kimondott szavak egyszer csak hivatalos formát öltenek, és onnantól nincs visszaút.
– Ezt nem így beszéltük meg – ismételte, de már nem vádlón, inkább tanácstalanul.
– Tudom – mondta Anna, és levette a kabátját a fogasról. – Benedek ma a szüleidnél alszik. A kulcs a konyhában.
Az ajtó halkan csukódott be mögötte. Nem csapódott, nem reccsent – egyszerűen csak elvált a kerettől. A nappaliban Gábor maradt, a félrebillent bronz medve és a három hete született bírói aláírás társaságában.
A lift komótosan ereszkedett lefelé, ahogy ebben a házban mindig. Anna a fémajtó tükrében figyelte saját arcát: kissé torzan, elmosódva nézett vissza rá a képe. Harmincnyolc éves. Sötét, rövid kabát. A haját reggel tűzte fel, gépiesen, a tükörbe sem nézve.
Meglepő módon nem félt.
Valami más töltötte ki belülről – nem öröm, nem megkönnyebbülés, inkább egy mély, tiszta csönd. Olyan, mint amikor kikapcsolnak egy készüléket, amely évekig zúgott a háttérben, és csak akkor tűnik fel, mennyire hangos volt, amikor végre elhallgat.
A sarkon betért egy apró kávézóba. Faasztalok, halvány kardamomillat a levegőben. Cappuccinót kért, az ablak mellé ült. A telefonját a kezében tartotta, de nem hívott senkit.
Az édesanyja kereste. Minden különösebb ok nélkül – ahogy az anyák néha megérzik, ha valami készül.
– Minden rendben? – kérdezte azzal a hangsúllyal, amely azt jelentette: sejtem, hogy nincs, de várom, hogy kimondjad.
– Igen, anya. Holnap visszahívlak, jó?
Egy rövid csend.
– Rendben. Benedek jól van?
– A nagyszüleinél. Szeret ott lenni.
– Értem – felelte az anyja, és ebben az egy szóban annyi árnyalat volt, hogy Anna majdnem elmosolyodott.
Kifizette a kávét, hagyott borravalót, és kilépett az utcára.
Gábor két órával később hívta. Anna éppen a metróban ült, a Deák tér és a Kálvin tér közötti alagútban. Itt gyakran megszakad a térerő, most mégsem.
– Beszélnünk kell – mondta a férfi. A hangja egyenletes volt, de feszült, mint egy túlhúzott húr.
– Rendben. Mikor?
– Ma este. Odamegyek.
– Ma nem jó. Szombaton találkozzunk. Valahol semleges helyen.
Egy pillanatnyi hallgatás követte a „semleges” szót. Nem illett bele a régi, otthoni szókészletükbe. Ez már a másik világ nyelve volt – ügyvédeké, tárgyalótermeké.
– Jó – felelte végül. – Szombaton.
Szombaton egy világos falú, tágas kávézóban találkoztak a belvárosban, a tópart közelében. Anna néhány perccel előbb érkezett. Gábor pontosan jött – ez önmagában árulkodó volt: készült erre.
Fáradtnak tűnt. Karikák a szeme alatt, gyűrött zakó. Az állán apró vágás, amit sietve ragasztott le.
Kávét rendeltek. Egy ideig egyikük sem szólalt meg.
– Benedeknek elmondtad már? – kérdezte Gábor.
– Még nem. Előbb veled akartam tisztázni.
Bólintott, a csészét forgatta az ujjai között.
– Anna, ha ez… – megakadt –, ha ez Kinga miatt van, meg tudom magyarázni.
– Nem szükséges – felelte higgadtan.
– Hiba volt. Már vége.
– Gábor – nézett rá egyenesen –, ez nem csak Kingáról szól. Ő csak egy része.
A férfi arca elárulta, hogy nem érti. És talán nem is akarja.
– Akkor miről? – emelte fel a hangját, mire a szomszéd asztalnál ülő idős hölgy feléjük pillantott. Gábor visszafogta magát. – Dolgoztam. Eltartottam a családot. Benedeknek mindene megvan. Neked is biztos életed volt.
– Igen – mondta Anna. – Biztos. És üres.
Nem reagált azonnal. Talán nem is hallotta ki a hangsúlyt, vagy nem akarta.
A beszélgetés még jó háromnegyed órán át tartott. Benedek iskolájáról egyeztettek, az edzésekről, a hétvégi beosztásról. Ki melyik napon viszi, ki hozza. Szó esett a lakásról, a költségekről, a számlákról is. A hangjuk egyre inkább tárgyilagos lett, mintha két kolléga zárna le egy közös projektet. Nem volt kiabálás. Csak fáradt, pontos mondatok – és a felismerés, hogy mostantól mindent számok és határidők szerint kell majd rendezniük.