Erika erre csak közönyösen vállat vont.
– Ha valóban éhes volt, ehetett volna – felelte hűvösen.
– Mégis hogyan? Megtiltottad neki, hogy bármihez nyúljon, amíg nem végez az összes feladattal.
A nő látványosan felsóhajtott.
– Meg kell tanulnia, hogy a kötelesség az első.
– Kilencéves gyerek – vágott vissza Péter.
– Én már hétévesen takarítottam otthon.
– És most továbbadod ugyanazt a kegyetlenséget.
Erika arca megfeszült.
– Ne túlozz. Ez egyáltalán nem kegyetlenség.
– De igen – felelte Péter metszően. – Az.
A levegő szinte vibrált köztük. Aztán Péter kimondta azt az egyetlen mondatot, amely mindent eldöntött.
– Elválok tőled.
Erika felpattant az ágyon.
– Ezt most komolyan mondod? Egy ilyen apróság miatt?
– Amiatt, amit a lányommal tettél. Igen.
– Meg tudjuk oldani.
– Nem. Nem kockáztatom, hogy még egyszer ártasz neki.
Rémület suhant át a nő tekintetén.
– És Márk?
– Velem jön.
– Nem szakíthatod el tőlem a fiamat!
– Ha meg kell védenem tőled, megteszem.
Amikor Péter lement a nappaliba, Lilla ugyanott kuporgott, ahol hagyta. Olyan kicsinek és törékenynek tűnt, hogy belesajdult a szíve.
– Haragszik? – kérdezte alig hallhatóan.
– Ez most nem számít – térdelt le mellé. – Te számítasz.
– Nagyon éhes vagyok…
Péternek gombóc szorította a torkát.
– Ezen azonnal segítünk.
A hűtő szinte kongott az ürességtől. Miközben ő estig dolgozott, a lánya alig jutott ételhez. A felismerés gyomorszorító volt. Gyorsan rendelt egy kiadós vacsorát, addig pedig tejet töltött és kekszet tett elé.
– Tényleg elköltözünk? – kérdezte Lilla.
– Igen.
– És Márk?
– Ő is velünk marad. A testvére leszel, nem a pótmamája.
A kislány szemében könnyek csillantak.
– Akkor… lehetek megint csak gyerek?
Péter elmosolyodott, és megsimogatta az arcát.
– Pontosan ez fog történni.
Aznap este, miután végre rendesen vacsorázott és lezuhanyozott, Péter óvatosan bekente a hátát. A piros csíkok már lilásan elszíneződtek. Az orvos azonban megnyugtatta: idővel teljesen rendbe fog jönni.