– Apa… nagyon fáj a hátam… – szűrődött át a kétségbeesett, elcsukló hang a telefonon.
A kilencéves Lilla hívása váratlanul hasított bele egy chicagói felhőkarcoló elegáns tárgyalójának feszült csendjébe, és Péter mondat közepén elnémult. A férfi, aki sikeres cégvezetőként ritkán zökkent ki a magabiztosságából, most mozdulatlanná dermedt. A lánya hangjában volt valami szokatlan – valami, ami nem egy gyerekhez illett.
– Lilla, drágám, mi történt? Miért fáj a hátad? – kérdezte már állva, zaklatottan.
– Reggel óta Márkot cipelem… – suttogta a kislány, visszafojtott sírással. – Nem akar megnyugodni. Erika azt mondta, ez az én feladatom, amíg ő pihen.
Márk még csak tizennyolc hónapos volt. Egy totyogó kisfiú, akit egy felnőttnek sem könnyű egész nap ölben tartania – nemhogy egy törékeny gyereknek.
– Mióta van ez így? – Péter hangja megfeszült.
– Amióta elmentél dolgozni. Most már sötét van…
Tíz óra. Egész nap.
A férfi ujjai elfehéredtek, úgy szorította a készüléket.
– És Erika hol van?
– A hálóban. Tévézik. Azt mondta, ne zavarjam.
– Ettél ma rendesen?
– Csak azt, amit reggel csináltál nekem…
Péter mellkasában valami fájdalmasan megroppant.
– Maradj ott, Lilla. Indulok haza azonnal.
– De apa, azt mondtad, fontos megbeszéléseid vannak…
– Semmi sem fontosabb nálad.
Nem kért elnézést, nem adott magyarázatot a kollégáinak. Felkapta a zakóját, és szó nélkül távozott. Az autóút hazáig végtelennek tűnt. Erika többször is hívta, de egyetlen hívását sem fogadta.
Amikor végre kinyitotta az ajtót, először a zaj csapta meg: egy kétségbeesetten síró kisgyerek hangja és edények éles csörömpölése.
A látvány még rosszabb volt.
A konyhában rendetlenség uralkodott. Mosatlan tányérok tornyosultak a mosogatóban, az asztalon rászáradt ételmaradékok, a szemetes megtelve és kiborulva.
A felfordulás közepén ott állt Lilla.
Apró termete szinte eltűnt a káoszban, és Péter szíve összeszorult a látványtól.