Sietett, hogy időben bejelentkezzen a Szeged–Malé járatra.
Ragyogóan fehér pólóing feszült rajta.
Az oldalán ott lépdelt Mónika, kezében a gondosan összekészített „neszesszerrel”.
Mögöttük két vakító türkizkék bőrönd gurult — darabja egyhavi fizetés, együtt kettő. Csillogtak, hivalkodtak, akárcsak a tulajdonosuk tervei.
És Eszter mindezzel tisztában volt. Két teljes napja.
Szólhatott volna.
Megállíthatta volna ezt az egész, nevetséges színjátékot.
Megóvhatta volna attól, hogy nyilvánosan égjen le.
De nem tette.
Végighallgatta, ahogy kineveti. Ahogy lekicsinyli, és gúnyosan „krumpliszedésre” küldi vidékre.
Hagyta, hogy megvegye a drága bőröndöket.
Hagyta, hogy taxit rendeljen.
Hagyta, hogy önmaga legyen — fellengzős, kíméletlen, belül kongó.
Nem száműzött feleség volt, akit félreállítottak az útból.
Hanem néző, aki az első sorba váltott jegyet.
A saját férje életének legkellemetlenebb jelenetéhez.
Az órára pillantott. 10:30.
A reptérig körülbelül kilencven perc az út. Délre odaérnek.
A jegyek szerint 12:40-kor kezdődik a check-in.
A szája sarkában halvány mosoly jelent meg.
Nem utazott sehova.
Kiment a konyhába, vizet tett fel forrni. Elővette a laptopját, bekapcsolt egy lejátszási listát.
Két órája maradt a „bemutatóig”.
A lakás csöndje sűrű volt és nyomasztó, mintha víz alá merült volna minden hang. A falióra ketyegése tompán visszhangzott.
Eszter 12:45-kor ismét rápillantott az időre.
És elképzelte a jelenetet.
Közgazdászként megszokta, hogy folyamatokat modellez fejben, lépésről lépésre. Most is így tett — hűvös pontossággal rakta össze a képet.
Megérkeznek a csillogó terminálhoz Szegeden. Kipakolják a feltűnően rikító, szinte papagájszínben játszó bőröndöket.
Mónika, a közelgő luxusnyaralás gondolatától fellelkesülve, eligazítja bézs kendőjét.
Gábor kihúzza magát hófehér ingében, mintha legalábbis a világ ura volna, és nagyvonalúan odavet néhány bankjegyet a hordárnak — természetesen Eszter pénzéből.
Az üzleti osztály pultjához lépnek. Eszter látta a jegyeket: nem spórolt. „Anyának jár a kényelem” — mondta.
Gábor átnyújtja az útleveleket. Az övét elegáns bőrtokban, Mónikáét gondosan mellé csúsztatva.
Az ügyintéző fiatal nő udvariasan mosolyog, lehúzza a dokumentumot az olvasón.
A mosoly azonban fokozatosan eltűnik.
A képernyőre mered, megnyom pár gombot. A homloka ráncba szalad.
— Egy pillanat türelmet kérek.
Telefonál.
Rövidesen odalép a műszakvezető. Mindketten a monitorra néznek, majd Gáborra. A tekintetük már hivatalos, távolságtartó.
— Gábor?
— Igen, én vagyok. Mi a probléma?
— Sajnálom, uram, de nem tudjuk felvenni önt erre a járatra.
Az arca elvörösödik.
— Tessék? Ez képtelenség! Van jegyem! Az édesanyám is itt áll mellettem!
A válasz kimért, udvarias, mégis kíméletlen:
— Az illetékes végrehajtó hatóság nyilvántartása szerint önnel szemben kiutazási korlátozás van érvényben Magyarország területéről. Amíg ez fennáll, nem hagyhatja el az országot.
Eszter a konyhában ülve majdnem felnevetett. Szinte látta maga előtt Gábor arcát: a döbbent tagadást, az értetlenségből fakadó torzulást. És Mónikáét, amikor ráébred, hogy fehér homok és tengerparti koktél helyett marad a reptéri neonfény.
Belekortyolt a teájába. Már kihűlt.
13:10.
A gép 14:30-kor indul. Mostanra már a duty free polcai között kellene sétálgatniuk.
Ehelyett valószínűbb, hogy még mindig a pultnál állnak.
Vagy Gábor már a biztonsági szolgálattal vitatkozik, hangosan „jogaira” hivatkozva, és minden elképzelhető kiskaput keresve.
13:22-kor a telefonja az asztalon hirtelen rezegni kezdett.
Nem egyszerű csörgés volt — inkább kétségbeesett, ideges riasztás, amely felszántotta a csendet.
A kijelzőn egy név villogott: „Gábor”.
Eszter nem kapkodott. Hagyta, hogy kicsengjen néhányszor.
Három. Négy. Öt.
Csak ezután húzta el a zöld ikont.
— Igen?
— TE TUDTAD!
A kiáltás szinte torzan recsegett a hangszóróból. A háttérben reptéri zaj, hangosbemondó, és valaki élesen, hisztérikusan kiabál — alighanem Mónika.
— Mit kellett volna tudnom, Gábor? — kérdezte halkan, már-már unott nyugalommal.
— Ne játszd meg magad! Tudtad! Leszállítottak a járatról! Nem engednek át! Azt mondják… azt mondják, tartozás miatt!
— Igazán kellemetlen helyzet — felelte egyenletes hangon.
— Kellemetlen?! Te tőrbe csaltál! Tudtad, hogy nem utazhatok! Hagytad, hogy kifizessem a jegyeket! Hogy idejöjjünk! Anyámnak felszökött a vérnyomása! Itt állunk, mindenki minket bámul! És ezek a rohadt bőröndök…
— A türkizek? — kérdezte szelíden. — Gondolom, nagyon feltűnőek.
Egy pillanatra csend lett a vonal túloldalán.
— Te most… gúnyolódsz velem?
— Nem. Csak a tényeket sorolom. Te adós vagy. Az adósokra pedig vonatkoznak szabályok. Én közben vidéken vagyok. Krumplit ások. Nem így volt?
A túloldalon hirtelen elhallgatott minden. Úgy tűnt, végre kezdi összerakni a képet.