— Az elmúlt hat hónapban hány panasz érkezett a recepcióval kapcsolatban? — folytattam nyugodtan.
Anna lesütötte a szemét.
— Huszonnégy.
— Miért csak az összesített kimutatásból értesültem róluk? Miért nem jelezték külön?
— Úgy gondoltam, apró, mindennapos ügyek… nem igényelnek külön jelentést.
— Ha valakit a kora miatt utasítanak vissza, az nem „apró ügy”.
Eszter hirtelen hadarni kezdett:
— Elnézést kérek. Néha bejönnek olyan vendégek, akik csak az árakat firtatják, vitatkoznak, feltartják a sort. Azt hittem…
— Azt hitte, hogy egy ősz hajú nő nem engedhet meg magának havi tizennyolcezer forintot — vágtam közbe csendesen. — És ezért nem érdemel udvariasságot.
— Tévedtem — suttogta.
— Igen, tévedett.
A hallban síri csend lett. Még a kávégép zúgása is tompábbnak tűnt.
Anna megszólalt:
— Júlia, személyesen intézem az ön tagságát.
— Nincs szükségem bérletre. Szolgálati hozzáférésem van a hálózat minden egységéhez.
Eszter lehunyta a szemét.
— Akkor miért mondta, hogy jelentkezni szeretne?
— Hogy lássam, mi történik a pult túloldalán.
Elővettem a táskámból egy kisméretű, kopott fedelű jegyzetfüzetet. Papíralapú, régimódi darab volt. Ide írtam fel mindazt, amit nem lehet egyszerűen statisztikák mögé rejteni.
— Anna, a következő döntés született. Ma rendkívüli eligazítást tart a teljes műszaknak. Holnap délig várom az oktatási tervet arról, hogyan kell bánni minden korosztállyal. Harminc napon belül az összes, szám szerint öt klubot átvizsgáljuk.
— Rendben.
— Az elmúlt fél év valamennyi panaszát részletesen előveszik. Mindegyikhez: válaszlépés, intézkedés, eredmény.
— Értettem.
Eszter mozdulatlanul állt.
— És velem mi lesz? — kérdezte halkan.
— A mai nappal leveszik a recepcióról.
— Elbocsátanak?
— Egyelőre nem. Egy rossz döntés még nem teszi semmissé az embert. De ezek után nem maradhat a klub arca.
Felemelte a fejét.
— Képes vagyok változni.
— Ezért kap egy hónapot. Ügyfélkapcsolat nélkül dolgozik, és újraképzésen vesz részt. Utána ellenőrzés. Ha még egyszer meghallom, hogy „nyugdíjasokat nem szolgálunk ki”, végleg búcsút inthet ennek a helynek.
Most először bólintott mosoly és fölény nélkül.
— Megértettem.
— Ezt ne nekem mondja.
Teljesen felém fordult.
— Bocsásson meg.
— Nem csak tőlem kell bocsánatot kérnie.
Eszter nehezen a többiekre nézett: a bankkártyát szorongató hölgyre, Gáborra, a bejáratnál álló biztonsági őrre.
— Sajnálom. Olyasmit mondtam, amit nem lett volna szabad.
A nő csendesen felelt:
— Az a fontos, hogy másnak ne kelljen ilyet hallania.
— Nem fog — válaszoltam.
Gábor az ablak mellett állt, nem szólt bele semmibe. Odaléptem hozzá.
— Hogy hívják?
— Gábor.
— Mióta dolgozik itt?
— Három éve.
— Jól tette, hogy szólt a vezetőnek.
— Csak nem akartam, hogy bárkit megalázzanak.
— Pontosan ez a klub feladata.
Elpirult.
— Köszönöm.
Anna felé fordultam.
— Gábor kapjon húszezer forint jutalmat a szabályok betartásáért és az emberségéért.
— Intézem.
Eszter felkapta a tekintetét, de hallgatott. Talán kezdte megérteni, hogy ezen a helyen nem az számít értéknek, aki hangosabban hangoztatja az „elit” szót.