Az idő könyörtelenül, szinte észrevétlenül haladt tovább. Három esztendő suhant el úgy, hogy Eszter maradt az iskola katedrájánál, Márk pedig továbbra is a gyárban töltötte a napjait. Kifelé minden rendezettnek tűnt, a hétköznapok kiszámítható ritmusban követték egymást. Mégis, a felszín alatt lassan, de biztosan elmozdult valami.
Márk egyre később érkezett haza. Ha Eszter kérdezett, rövid, elharapott válaszokat kapott. Olykor jelentéktelen dolgokon is ingerülten reagált. A nő eleinte a túlórákra, a munkahelyi nyomásra fogta a változást. Meggyőzte magát, hogy csak fáradt.
Egy este azonban a férfi keményen a komódra csapta a kulcscsomóját, és még a kabátját sem vetette le, úgy ment be a konyhába.
– Elegem van – szólalt meg az ablak előtt állva.
Eszter felpillantott a javítandó dolgozatok fölül.
– Miből?
– Az egészből. Abból, hogy úgy élek itt, mintha csak megtűrt vendég lennék.
– Ez a mi otthonunk – felelte halkan.
Márk felé fordult, tekintete éles volt.
– A miénk? Ugyan már. Te magad mondtad, hogy minden az édesanyád nevén fut. Nekem itt semmiféle jogom nincs. Itt lakom, fizetek, hozzájárulok mindenhez – mégis senkinek érzem magam.
– Miért kevered ide a jogokat? Házastársak vagyunk.
– Papíron talán – húzta el a száját. – De ha történne valami, egy perc alatt utcára kerülnék.
Eszter letette a tollat, és felállt.
– Honnan jön ez az egész? Miért beszélsz így?
– Nem most jutott eszembe. Régóta motoszkál bennem. Tudni akarom, mire számíthatok.
– Rám mindig számíthatsz.
– És az ingatlanra?
A nő nem felelt. A csend többet mondott bármilyen válasznál. Márk sarkon fordult, és becsapta maga mögött a dolgozószoba ajtaját. Eszter a konyhában maradt, kezében a piros tollal. A beszélgetés ugyan félbeszakadt, de a kimondatlan feszültség ott vibrált a levegőben.
Attól az estétől kezdve Márk érezhetően eltávolodott. Hazajött, szó nélkül megvacsorázott, majd bezárkózott. Ha Eszter közeledni próbált, röviden válaszolt, a tekintetét is kerülte. Néhány hét elteltével ismét előkerült a téma – ezúttal még keményebben.
Egy szombat reggelen, amikor a konyhaasztalnál ültek, Márk hirtelen megszólalt:
– Válni akarok.
Eszter kezében megállt a bögre.
– Mit mondtál?
– Azt, hogy véget vetnék ennek. Nem ugyanabba az irányba haladunk.
– De miért?
– Mert elegem van a bizonytalanságból. Három éve öntöm a pénzt ebbe a lakásba. Fizettem a rezsit, a fürdőszoba felújítását, bútorokat vettem. Ez alapján a fele engem illet.
Eszter lassan letette a csészét.
– Ezt a lakást a nagymamámtól örököltem. Nem képezi a közös vagyon részét.
– Ki állítja ezt? Ami a házasság alatt gyarapodik, az közös.
– Az örökség kivétel. A törvény szerint.
Márk felpattant.
– Majd a bíróság eldönti.
Az ajtó csattanása után Eszter mozdulatlanul ült tovább. A tea kihűlt előtte. Tudta, hogy ez már nem üres fenyegetés. Márk készül valamire – és érezte, hogy Mária áll mögötte.
Másnap délelőtt csengettek. Az ajtóban az anyósa állt, kezében egy vastag mappával. Meghívás nélkül lépett be.
– Eszter, ideje tisztázni néhány dolgot – mondta, és helyet foglalt a nappaliban.
– Hallgatom.
– A méltányosságról van szó. Márk három éve itt él, pénzt fektetett a lakásba. Ez nem maradhat következmények nélkül. Meg kell osztani.
– Ez az ingatlan örökség. Nem osztható.
Mária kinyitotta a dossziét, és sorban az asztalra tette a papírokat.
– Itt vannak a bankszámlakivonatok. A számlák a bútorokról, a felújításról. Minden az én fiam nevén. Ezek bizonyítják a befektetését. A bíróság előtt igazolni fogjuk az igényét a részére.
Eszter átlapozta a dokumentumokat. Nyugták a kanapéról, a konyhaszekrényről, a vízvezeték-szerelésről – gondosan rendszerezve.
– Egy kanapé nem jelent tulajdonjogot – jegyezte meg nyugodtan.
– De jelenthet térítést vagy tulajdoni hányadot – vágott vissza Mária.
Eszter visszanyújtotta az iratokat.
– Ha Márk válni akar, nem akadályozom. De a lakás az enyém marad.
Az anyós ajka elvékonyodott.
– Magabiztos vagy. Majd meglátjuk, mit mond a bíróság. Addig viszont kérem a pótkulcsot. A fiamnak joga van szabadon bejárni.
– Itt lakik. Nem zárom ki.
– Nem vendégként, hanem tulajdonosként kell belépnie. Add ide a másolatot.
– Nem.
Mária arca elvörösödött.
– Rendben. Akkor találkozunk a tárgyalóteremben.
Az ajtó ismét hangosan csapódott. Eszter a falnak támaszkodva mély levegőt vett. Tudta, hogy csata kezdődött. Ám volt egy ütőkártyája, amiről egyikük sem tudott.
Aznap este felhívta a közjegyzőt.
– Szükségem lenne egy friss tulajdoni lapra – mondta határozottan.
– Fáradjon be holnap, előkészítjük – érkezett a válasz.
Másnap a kezében tartotta a hivatalos iratot: a tulajdonos neve egyértelműen Eszter szerepelt. Sem jelzálog, sem társtulajdonos – tiszta jogviszony.
Márk későn ért haza. Bezárkózott, halkan telefonált, majd elcsendesedett a lakás. Eszter az ágyban feküdt, de álom nem jött a szemére.
Reggel éles csengőhang riasztotta fel. Az ajtóban Mária állt, mellette László, aki szokásához híven hallgatag maradt.
– Elmegyünk az ügyfélszolgálatra – közölte Mária ellentmondást nem tűrően. – Személyesen akarom látni a papírokat.
Eszter nyugodtan nézett rájuk.
A döntés pillanata elérkezett.