Mária szája egy pillanatra kemény vonallá vált, de nem firtatta tovább a dolgot. Eszter azonban észrevette azt a gyors, jelentőségteljes pillantást, amelyet az asszony Lászlóra vetett, s a férfi alig látható biccentését is. Amikor végre magukra maradtak, Eszter nem habozott: elővette a telefonját, és felhívta a közjegyzői irodát, hogy időpontot egyeztessen.
Másnap délelőtt már a belvárosi irodában ült. A dokumentumokat korábban egy bérelt széfben helyezte el: tulajdoni lap, a nagymamától kapott ajándékozási szerződés, minden szükséges hatósági igazolás. Az összes irat Eszter nevére szólt, tisztán, tehermentesen. Nem szerepelt rajtuk sem jelzálog, sem társtulajdonos.
A közjegyző, egy ősz hajú, tekintélyt sugárzó asszony a szemüvege fölött pillantott rá.
– Átnéztem mindent. A papírok rendben vannak és biztonságban. Kíván módosítani bármin?
– Nem, szó sincs róla – felelte Eszter. – Csupán szerettem volna megbizonyosodni róla, hogy minden hiánytalan.
– Megnyugodhat. Ha valaha hiteles másolatra vagy meghatalmazásra lenne szüksége, állok rendelkezésére.
Eszter megköszönte, majd kilépett az utcára. A tél épphogy elkezdődött; az első hó latyakosan, szürkésen fedte a járdát. Ahogy hazafelé tartott, azon töprengett, helyes döntés volt‑e hallgatnia Márk előtt. A férje sosem kutakodott, nem kérte számon a papírokat, és feltétel nélkül bízott benne. Mária viszont egészen más természet volt: nem egyszerűen érdeklődött, hanem kérdezett, ellenőrzött, minden apró részletet a helyére akart tenni.
Este Márk fáradtan érkezett haza. Ledobta a kabátját, és egyenesen a konyhába ment, ahol a hűtőből elővett egy doboz kefirt.
– Anyáék jártak nálunk? – kérdezte két korty között.
– Igen, benéztek.
– Mit szerettek volna?
– A lakás iratai felől érdeklődött.
Márk halványan elmosolyodott.
– Anyu szeret mindent kézben tartani. Ne vedd a szívedre.
– Nem veszem – felelte Eszter, bár maga sem volt benne biztos.
– Csak aggódik. Úgy érzi, mindenről tudnia kell.
Eszter nem válaszolt. A férfi kiitta az italt, a poharat a mosogatóba tette, majd bevonult a nappaliba. Eszter az ablaknál maradt, és a lassan hulló hópelyheket figyelte. Belül egyre erősebben motoszkált benne a nyugtalanság. Nem tudta, miként magyarázza el Márknak, hogy az anyja nem pusztán gondoskodó, hanem irányítani akar – embereket, helyzeteket, döntéseket.
Egy héttel később ismét megszólalt a telefon.
– Eszterkém, holnap átugorhatnék? Beszélnünk kellene – mondta Mária.
– Miről lenne szó?
– Semmi komoly, de inkább személyesen mondanám el.
Eszter sóhajtott.
– Rendben, várom.
Másnap Mária süteménnyel és néhány almával érkezett. Miután leült az asztalhoz és felszeletelte a tortát, a tárgyra tért.
– Azon gondolkodtam – kezdte –, nem lenne ésszerű, ha Márkot hivatalosan is bejelentenétek ide? Hiszen a férjed. Természetes lépés lenne.
Eszter nyugodtan tett egy szeletet a tányérjára.
– Itt lakik így is. A bejelentés nem kötelező.
– De megkönnyítené a dolgát, ha ügyeket kell intézni. Bizonyos jogok csak így illetik meg.
– Miféle jogok? – kérdezett vissza Eszter.
– Például a bentlakás vagy az öröklés kérdésében.
Eszter tekintete megkeményedett.
– Öröklés?
– Gondolj bele, ha az édesanyáddal történne valami… előbb-utóbb a lakás sorsa rendezésre kerül. Nem árt előre tisztázni.
Eszter letette a villát.
– Anyám ötvenkét éves, és jó egészségnek örvend. Korai ilyen dolgokról beszélni.
– Az élet kiszámíthatatlan – vont vállat Mária. – Jobb előre gondolkodni.
– Ha bármi adódna, majd akkor foglalkozunk vele. Most nincs ok változtatni.
Az anyósa nem vitatkozott tovább, de a szemében ott maradt az elégedetlenség. Amint elment, Eszter azonnal felhívta Ilonát.
– Anya, furcsa kérésem lenne – mondta tétován. – Ha valaki a lakásról érdeklődik, mondd azt, hogy a te neveden van.
– Mi történt? – kérdezte Ilona aggodalmasan.
– Semmi különös. Csak egyszerűbb így.
– De hát hivatalosan a tiéd. Miért kellene mást mondanom?
– Kérlek, most bízz bennem. Később elmagyarázom.
Ilona hosszasan hallgatott, majd felsóhajtott.
– Rendben. Ha szükséges, így teszek.
A beszélgetés után Eszter a falnak támaszkodott. A titok egyre nagyobbra duzzadt, mint egy hógolyó, amelyet már nem lehet megállítani. Tudta, Mária nem adja fel könnyen. Ha egyszer eljutna az igazsághoz, az ajtót nyitna az iratok, a beleszólás, az irányítás felé. Eszter nem kapzsiságból ragaszkodott a hallgatáshoz, hanem mert félt: ez az egyetlen kézzelfogható emlék maradt a nagymamájából.
Márk közben mit sem sejtett. Dolgozott, hazajött, vacsorázott, tévét nézett, majd aludni ment. Eszter irigykedve figyelte a nyugalmát. A férfi nem érzékelte azt a fenyegetést, amelyet ő már tisztán látott a távolban gyülekezni.
Egy este Mária közvetlenül Márkot hívta fel. Eszter a másik szobából hallotta a beszélgetés foszlányait.
– Fiam, láttad már a lakás papírjait? – kérdezte az asszony.
– Nem, anya. Miért kellene?
– Azért, mert ott élsz. Tudnod kellene, milyen jogi helyzetben van.
– Eszter mondta, hogy minden az édesanyjáé. Nekem ez elég.
– És biztos vagy benne, hogy nincs rajta tartozás vagy teher?
Márk felnevetett.
– Ugyan már. Ha bármi gond lenne, Eszter szólna.
– Lehet, hogy ő maga sem tud róla. Kérd meg, hogy mutassa meg az iratokat. Csak a biztonság kedvéért.
– Nem fogom faggatni. Bízom a feleségemben.
Mária még próbált érvelni, de Márk rövidre zárta a beszélgetést. Amikor letette a telefont, Eszter kilépett hozzá.
– Megint a lakás volt a téma? – kérdezte halkan.
– Igen. Azt szeretné, ha ellenőrizném a papírokat – mondta félmosollyal.
– És te?
– Megmondtam, hogy hiszek neked. Miért kételkednék?
Eszter odalépett, és szorosan átölelte.
– Köszönöm.
– Anyám néha túlgondolja a dolgokat – legyintett Márk. – Ne hagyd, hogy felidegesítsen.
Eszter azonban nem tudott ilyen könnyen túllépni rajta. Tudta, hogy Mária addig nem nyugszik, amíg minden kérdésére választ nem kap. És azok a válaszok olyan igazságot tárnának fel, amelyet Eszter egyelőre nem volt kész kimondani. A lakás kizárólag az övé volt – és ennek egy darabig még titokban kellett maradnia.