A felhők lassan úsztak a magasban, Júlia tekintete még sokáig követte őket, míg végül a part felől neszezést hallott.
Körülbelül egy óra telhetett el, amikor Márk feltűnt a fák között. Leereszkedett a fűbe a ledobott ruhák mellé, térdét felhúzva ült, és percekig csak a vizet nézte. Nem sietett megszólalni.
— Elmentek — törte meg végül a csendet.
Júlia kilépett a folyóból, a víz csillogva csorgott végig a bőrén.
— Mindannyian? — kérdezte, miközben a törölközőért nyúlt.
— Egy szálig. Anyám közölte, hogy ide többé nem teszi be a lábát. Azt mondta, megszégyenítetted a barátnői előtt.
Júlia magára csavarta a törölközőt, és egy darabig nem felelt. Csak a hajából facsarta ki a vizet.
— Azt is megkaptam — folytatta Márk feszengve —, hogy miért nem szóltam korábban: ez a ház a te tulajdonod. Elég kellemetlen helyzet volt.
Júlia lassan felé fordult.
— Neked volt kellemetlen? És nekem milyen volt hónapokon át? Amikor minden hétvégén házi cselédként sürögtem-forogtam? Amikor végig kellett hallgatnom, ahogy Erzsébet a sajátjaként beszél erről a házról?
Márk lehajtotta a fejét.
— Igazad van. Régen közbe kellett volna lépnem. Nem hagyhattam volna idáig fajulni. Sajnálom.
Leültek egymás mellé a földre. A víz halk csobbanásai és a nádas susogása töltötte ki a csendet. A nap már alacsonyan járt, a felhők szélét rózsaszín és arany árnyalat festette meg.
— Nem az volt a célom, hogy bántsam — szólalt meg végül Júlia csendesebben. — De egyszerűen elfogyott a türelmem. Inkább gondoljon rossz menynek, mint hogy bennem gyűljön össze a keserűség amiatt, amit a mi életünkkel tesz.
— Hidd el, nem fog visszajönni — mondta Márk határozottabban. — Ezt most komolyan gondolta.
Júlia bólintott. Érezte a veszteséget: a kapcsolat talán végleg megromlott. Ugyanakkor furcsa könnyűség is költözött a mellkasába. Hosszú idő után először látta maga előtt a hétvégéket anélkül, hogy attól kellene tartania: bármelyik pillanatban begördül a fehér Logan, tele váratlan vendégekkel.
— Induljunk vissza? — kérdezte Márk. — Ma én készítem a vacsorát.
— Jó — felelte Júlia. — De előtte felhívom anyát. Szólok neki, hogy holnap átugranánk hozzá. Csak úgy, egyszerűen megkérdezem, alkalmas-e neki. Ahogy az normális.
Márk elmosolyodott.
— Értem az üzenetet.
Kézen fogva sétáltak végig az erdei ösvényen. A nyaraló békésen állt a fák között, mintha mi sem történt volna. A verandán néhány összegyűrt párna hevert, a hamutartóban pedig ott maradt pár csikk — az iménti nyüzsgés egyetlen bizonyítékai.
Júlia szó nélkül rendet tett: kiürítette a hamutartót, kirázta a párnákat, eligazította a takarókat. Holnap végre a veteményessel foglalkozhat, ahogy hetek óta tervezte. Másnap talán belekezd abba a regénybe, amely már régóta ott vár az éjjeliszekrényén. Vagy meghívja Kingát — azt a barátnőt, aki mindig előre egyeztet, és sosem érkezik üres kézzel.
Az igazi vendéget. Akit örömmel vár az ember.
Este a verandán ültek, gőzölgő tea mellett. A levegő lehűlt, de a csend barátságos volt. Júlia arra gondolt, hogy néha nagyobb erő kell egy rövid szóhoz, mint egy hosszú beszédhez. A „nem” sokaknak bántó lehet, félreérthető vagy túl éles. Mégis, a saját határok kijelölése nélkül az ember lassan eltűnik mások elvárásai között.
Erzsébet valóban nem tért vissza a nyaralóba. A városban, családi alkalmakon időnként összefutottak, és az anyós hűvös udvariassággal viselkedett. Júliát azonban ez már nem rendítette meg. Megmaradt neki a ház csendje, a szabad hétvégék ígérete, és a döntés szabadsága, hogy kit enged közel magához.
Mert a határozott „nem” kimondása is a boldogság egyik formája.