A „Arany Fácán” étterem vakító fényben úszott: csillárok ragyogtak, kristálypoharak csilingeltek, és minden arcra gondosan felhelyezett, udvarias mosoly simult. Erzsébet hatvanadik születésnapját olyan fényűzéssel ünnepelték, mintha legalábbis egy királynő évfordulója lenne. A hosszú asztalokat roskadásig megrakták hidegtálakkal, a pincérek hangtalanul suhantak a vendégek között, újratöltve a borospoharakat, az ünnepelt pedig az asztalfőn ült, akár egy trónon. Poros rózsaszín bársonyruhát viselt, amely kiemelte kemény vonású állát és hűvösen csillogó tekintetét.
Én, Júlia, Gábor mellett foglaltam helyet, és idegesen gyűrögettem az ölemben heverő szalvétát. A ruhám zsebében egy apró, fekete pendrive lapult. Jelentéktelen darabnak tűnt, alig nyomott valamit, mégis olyan bizonyítékot rejtett, amely képes volt fenekestül felforgatni az életünket.
— Kedves vendégeink! — emelte magasba a pezsgőspoharát a ceremóniamester. — Most pedig következzen a család meglepetése! Egy külön összeállítás Erzsébet legszebb éveiből, zenével kísérve!
Taps tört ki. Gábor oldalba bökött.
— Júlia, ugye te intézted a technikát? Minden rendben lesz?
— Igen, minden készen áll — feleltem halkan, és a szemébe néztem. A tekintetében ott bujkált a régi, jól ismert engedelmesség. Egész életében rettegett attól, hogy csalódást okozzon az anyjának.
Felálltam, odaléptem a DJ laptopjához, és csatlakoztattam az adathordozót. A kezem nem remegett. A félelmet már egy hete magam mögött hagytam, amikor véletlenül kihallgattam azt a beszélgetést. Akkor még sírva csomagoltam volna össze, hogy szó nélkül eltűnjek. Aztán rájöttem: a csendes távozás egyet jelent a vereséggel. Erzsébet imádta a nyilvánosságot és a kontrollt. Nos, ezen az estén én írtam a forgatókönyvet.
A terem elsötétült, lágy, érzelmes dallam csendült fel. A vendégek feszült várakozással figyelték a kivetítőt, abban bízva, hogy régi fényképek peregnek majd. Tíz másodperc sem telt el, amikor a zene hirtelen megszakadt. A hangszórókból tisztán, félreismerhetetlenül csendült fel egy hang.
— Gábor megint bedől a könnyeinek — hallatszott Erzsébet éles hangja a felvételen. — Az a nő nem illik hozzá. Csak élősködik rajtunk.
Dermedt csend zuhant a terembe. Valaki elejtette a villáját; a fém csattanása úgy visszhangzott, mint egy lövés. Gábor arca elsápadt, a pohár megállt a kezében, félúton a szája felé.
— Feleség? — nevetett fel a felvétel gúnyosan. — Ugyan már. Csak ideiglenes. Amint teljesen a nevemre kerül a lakás, kirakom onnan. Emlékszel, mondtam, hogy már készítem az iratokat…
A mondat folytatása még súlyosabb ígéretet hordozott.