A töltő szikrázott. Anna a nappaliban a nehéz kanapé alá kúszott, hogy kiszabadítsa a porszívó beszorult vezetékét, amikor az ujjai egy idegen adapterbe ütköztek. A kábel végén a saját, régi okostelefonja lógott – az a repedt kijelzős darab, amelyet fél éve száműzött a komód legalsó fiókjába.
Letörölte róla a vastag porréteget, majd bekapcsolta. Nem kérte jelszó. A képernyőn két olvasatlan értesítés villogott egy mikrohitel-cégtől: „Kérelmét jóváhagytuk. Az összeg átutalásra került a megadott számlára.”
Gyomra görcsbe rándult. Anna egy országos kereskedelmi hálózat ellenőrzési osztályán dolgozott; nap mint nap hiányokat, trükközéseket és pénzügyi visszaéléseket derített fel. Arra azonban álmában sem gondolt volna, hogy a legsúlyosabb visszaélés a saját otthonában történik meg.
Leguggolt, hátát a hűvös falnak vetve. A régi készüléken megnyitott felhasználói fiókban szereplő tartozás döbbenetesen magas volt. Ilyen nagyságrendű hitelt az ember általában új építésű lakásra vesz fel, nem pedig uzsorakamatot felszámító gyorskölcsönből. A pénzt arra a bankkártyára utalták, amelynek számát Anna kívülről fújta – a kártya az anyósa, Mária nevén volt.
A konyha felől forrásban lévő víz sistergése és émelyítően édes illat szivárgott be; Eszter megint az asztalnál pöfékelt az illatos kütyüjével, fittyet hányva Anna korábbi kéréseire. Anna nesztelenül az ajtóhoz lépett, és résnyire nyitva hagyva hallgatózni kezdett.
– Anya, te aztán merész vagy – kortyolt zajosan Eszter a bögréjéből. – Mi lesz, ha Anna ránéz a hiteljelentésére?
– Ugyan mikor lenne ideje? – legyintett Mária, miközben megnyitotta a csapot. – Reggeltől estig a papírjaiba temetkezik. A régi SIM-kártyája nálam van, azon keresztül intézhető minden állami ügy. Júlia az irodából elintézte az egészet, még visszaigazoló hívás sem kellett. Holnap Balázs felveszi készpénzben az összeget, befizetjük az utazást, a maradékot pedig félretesszük.