Petra ujjai még mindig az asztal szélét szorították, amikor Nóra telefonja megrezdült a fa lapon. A kijelző felvillant: Gábor. A fiatal nő arca egy pillanat alatt elsápadt – ő is látta a nevet.
– Vedd fel… kérlek – suttogta. – Hallani akarom.
Nóra csak egy rövid másodpercig habozott. Aztán elfogadta a hívást, és kihangosította a készüléket, hogy ne maradjon köztük kimondatlan szó.
– Nóra, most komolyan? – Gábor hangja ingerült volt, a jól ismert szemrehányó éllel. – Egész nap idegeskedem a hitel miatt, te meg tegnap úgy lezártad a témát, mintha semmi közöm nem lenne hozzád. Gyere már be holnap a bankba, írd alá azt a pár papírt, és kész. Tudod, mennyire utálom ezeket a formaságokat. Nem vagyunk idegenek.
Nóra Petra felé pillantott. A lány a szája elé kapta a kezét, a tekintetében olyan fájdalom tükröződött, hogy Nóra mellkasa összeszorult.
– Gábor – felelte nyugodt, egyenletes hangon –, másfél éve elváltunk. Minden irat rendezve, minden kötelezettség lezárva. Ha hitelügyed van, intézd el te. Vagy Petrával. Engem ezekbe többé ne vonj be.
A vonal túlsó végén csönd állt be. Aztán egy sóhaj, már lágyabb hangszínnel:
– Nórikám… miért beszélsz úgy, mintha idegen lennék? Annyi évet húztunk le együtt. Azt hittem, valahogy mindig számíthatok rád. Ha nem is úgy, mint régen.
– Számíthattál is – válaszolta halkan. – Addig, amíg te kevésnek nem érezted azt, amit kaptál. Most viszont magam mellett állok. És ez így van rendjén.
A hívást lezárta.
Petra mozdulatlanul ült, tekintete a semmibe révedt. Egy könnycsepp lassan végiggördült az arcán.
– Láttam… – rebegte. – Ahogy kimondtad, hogy nem. Olyan nyugodtan. Én képtelen vagyok erre. Mindig azt hiszem, ha jobban igyekszem, ha olyan leszek, mint te voltál neki… akkor majd megváltozik.
Nóra finoman megrázta a fejét.
– Senki sem változik meg azért, mert valaki más jobban próbálkozik. Csak akkor, ha ő maga akarja. És neked jogod van a saját életedhez. Nem az enyém folytatásához.
Még majdnem egy órát ültek ott. Petra akadozva mesélt: hogyan felejti el Gábor a fontos dátumokat, miként tolja át rá a gondjait, hogyan ül esténként a telefonja fölött, és mosolyog régi képekre, amelyeken még Nórával szerepel. Azt is bevallotta, hogy gyakran érzi magát pótléknak, egy második lehetőségnek.
Nóra csendben hallgatta, nem szakította félbe. Időnként csak ennyit mondott: „Ismerem ezt az érzést.” És miközben hallgatta, érezte, hogy odabent valami lassan kioldódik. Mintha egy régi, makacs csomó, amelyet eddig görcsösen tartott, most végre engedne.
Amikor kiléptek a kávézóból, vastag hótakaró borította az utcát. Petra begombolta a kabátját, és hosszasan Nórára nézett.
– Köszönöm – mondta halkan. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen leszel… ilyen emberséges. Most már értem, miért nem tud elszakadni tőled.
Nóra elmosolyodott, minden keserűség nélkül.
– El fog. Egyszer. Te pedig a saját döntéseidet hozd meg. Ne az övéit.
Az ajtó előtt váltak el. Petra a metró irányába indult, Nóra pedig gyalog vette az utat hazafelé. A hó ropogott a csizmája alatt, a levegő csípte az arcát, mégis melegség áradt szét benne. Arra gondolt, hogy reggel a saját lakásában ébred majd, teát főz, kinyitja a laptopját, és elkezdi a munkát. Gábor hívásai nélkül. Bűntudat nélkül. A múlt árnyéka nélkül.
Ám amikor már majdnem a házához ért, ismét megszólalt a telefonja. A kijelzőn Petra neve villogott. Nóra megállt a lámpafényben, nézte a fényt, mielőtt felvette volna. Mit mondhatna még?
– Nóra… ne haragudj, hogy újra kereslek – szólt a zaklatott hang. – Gábor most jött haza, és közölte, hogy szakítunk. Azt mondta, rájött, végig hozzád hasonlított, és ezt nem akarja tovább. Már úton van hozzád. Azt mondta, végre őszintén akar beszélni. Hogy nélküled semmi sem működik.
Nóra a hóval borított utcán állt, és érezte, ahogy a szíve nagyot dobban. Gábor hozzá tart. Mindezek után. A határozott „nem” után. A beszélgetés után, amelynek Petra is tanúja volt. Gondolatok cikáztak benne – zavartság, fáradtság, és egy különös, éles szánalom önmaga iránt, ahogy másfél évvel ezelőtt állt ugyanígy.
Mély levegőt vett.
– Petra… jól vagy?
– Nem – felelte őszintén a lány. – De megpróbálom összeszedni magam. Te mit fogsz mondani neki?
Nóra felnézett a házára. A nappali ablaka meleg, arany fényt sugárzott a sötétbe. Az ő otthona. Az ő tere. Az ő határai.
– Azt, amit már régen ki kellett volna mondanom – felelte nyugodtan. – És ez lesz az utolsó beszélgetés. Mindannyiunk számára.
Letette a telefont, majd lassan fellépett a lépcsőkön. A zsebében ott lapult a lakáskulcs – annak idején a szabadság jelképe volt. Most súlyosabbnak tűnt, mint valaha. Mert perceken belül az az ember kopogtat majd az ajtaján, akit egykor teljes szívéből szeretett. És azon múlik minden, hogyan fogadja ezt a kopogást.
Belépett a lakásba, bezárta maga mögött az ajtót, és egy pillanatra nekidőlt. A hűvös előszoba levegője lassan lehűtötte az arcát. Nem vette le azonnal a csizmáját; az ablakhoz lépett, elhúzta a függönyt, és kinézett a sűrűn hulló hóra. Valahol odakint Gábor már úton volt felé.
Alig telt el negyedóra, amikor halk, bizonytalan kopogás hallatszott az ajtón. Nem csengőszó – kopogás. Mintha Gábor még mindig emlékezne rá, mennyire nem szerette a hirtelen zajokat.