Réka lassan megcsóválta a fejét, majd belekortyolt a borába.
– Tudod, őszintén csodállak – mondta elismerően. – Sok nő egy ilyen válás után évekig nem talál magára. Te pedig… új lakás, új munka, mintha újjászülettél volna. És amikor Gábor hív, egyszerűen kimondod, hogy „nem”. Elegánsan. Határozottan.
Közel két órán át beszélgettek. Szóba kerültek munkahelyi történetek, nyári tervek, utazási álmok, és az is, milyen felszabadító tud lenni, ha az ember megtanul egyedül lenni anélkül, hogy bűntudata támadna miatta. Mire Nóra hazaért, már későre járt. Letusolt, belebújt a kedvenc pizsamájába, és egy könyvvel telepedett le a fotelbe. A telefon a töltőn pihent, a kijelző sötét maradt. Csend volt. Régóta nem érzett ilyen nyugalmat.
Tizenegy körül azonban ismeretlen szám villant fel a képernyőn. Nóra egy pillanatig habozott. Általában nem vette fel az ilyen hívásokat, de most valami – talán megérzés, talán a megszokott körökből való kiábrándultság – mégis arra késztette, hogy rányomjon a zöld gombra.
– Halló? – szólalt meg halkan.
A vonal túlsó végén rövid csend következett, majd egy fiatal nő bizonytalan, enyhén rekedt hangja hallatszott.
– Nóra? Jó estét… Petra vagyok. Gábor barátja. Tudom, ez így nagyon furcsa, és rettenetesen zavarban vagyok… de találkozhatnánk? Szeretnék beszélni önnel. Róla. Egyszerűen nem tudom, mit kezdjek ezzel az egésszel.
Nóra megmerevedett. A falióra egyenletes kattogása hirtelen túl hangosnak tűnt a szobában. Az a régi óra volt, amelyet az előző lakásból hozott magával – az egyetlen tárgy, amelyet megtartott a múltból. Petra. Az a Petra. Most ő hívja, és segítséget kér.
Valami összeszorult benne, de már nem éles fájdalomként, inkább egy régi emlék tompa lenyomataként. Mit akarhat tőle? És vajon képes-e újra kinyitni azt az ajtót, amelyet másfél éve olyan gondosan bezárt?
Vett egy mély levegőt.
– Rendben – felelte tárgyilagos hangon. – Holnap este hétkor a Kis Olasz kávézóban, a Széchenyi utcán. Az ablak melletti asztalnál leszek.
Miután bontotta a vonalat, még sokáig ült mozdulatlanul, és az üvegben tükröződő saját arcát figyelte. Az az élet, amelyet aprólékos munkával újra felépített, most ismét összeért a múlttal. De ezúttal nem a régi, megtört önmagát látta. Hanem valakit, aki már tudja, mire képes.
Másnap este negyedórával korábban érkezett a Kis Olaszba. A frissen őrölt kávé illata és a meleg, aranyló fény barátságosan ölelte körül. Olyan hely volt, ahol az ember könnyen elbújhatott a világ elől, mégis rálátott mindenre. Nóra a sarokban foglalt helyet, ahonnan jól látta a bejáratot. Rendelt egy lattét, bár a gyomra görcsben állt, és tudta, aligha fogja meginni. Ujjai enyhén remegtek, amikor megigazította a sálját, de tudatosan lassította a légzését. Másfél évig tanulta, hogyan ne meneküljön el az érzései elől. Most vizsgázott ebből.
Pontban hétkor lépett be Petra. Magas, karcsú alakja határozottan rajzolódott ki a kabátja bézses vonalai alatt. Fiatalabb volt, mint amilyennek Nóra a legnehezebb napokon képzelte, de a tekintetében ugyanaz a fáradtság ült, amelyet egykor a saját szemében látott. Az asztalhoz érve egy pillanatra megtorpant, mintha erőt gyűjtene.
– Jó estét, Nóra. Köszönöm, hogy eljött. Tényleg nem tudtam, kihez fordulhatnék.
Nóra biccentett, és hellyel kínálta. A pincérnő étlapot hozott, de Petra rá sem nézett, csak egy pohár vizet kért.
– Tudom, mennyire szokatlan ez a helyzet – kezdte lesütött szemmel. – Felhívni a férfi volt feleségét… De az utóbbi hónapok… nehezek voltak. Gábor állandóan önről beszél. Nem rosszat mond, félreértés ne essék. Inkább… példaként emlegeti. „Nóra ezt így intézte volna.” „Nóra mindig megoldotta.” „Ha Nóra itt lenne…” Eleinte bóknak hittem. Most már inkább úgy érzem, árnyék vagyok.
Nóra csendben hallgatta. Nem szakította félbe. Nem is akarta. Valami ismerős rezdült meg benne – nem fájdalom, inkább felismerés. Valaha ő is hasonlítgatta Gábort egy fejében élő ideálhoz. Most a szerepek felcserélődtek.
– Minden aprósággal önt keresi – folytatta Petra, hangja kissé megemelkedett. – Tegnap este, miután beszéltek, feldúltan jött haza. Azt mondta, megint „elővette a volt feleség szerepét”, és nem segített neki a hitelügyben. Aztán hosszan sorolta, mennyire megbízható volt, hogy ön soha nem mondott nemet. Ott ültem mellette, és azon gondolkodtam: én akkor mi vagyok? Csak ideiglenes megoldás?
Elhallgatott. Úgy szorította a poharat, hogy ujjpercei kifehéredtek. Odakint lassan hullani kezdett a hó; nagy, komótos pelyhek keringtek a lámpafényben.
Nóra belekortyolt a már langyos lattéba, időt adva magának.
– Petra – szólalt meg végül higgadtan. – Nem lehetek tanácsadója Gáborral kapcsolatban. Az egyikünknek sem tenne jót. De elmondhatom, én min mentem keresztül. Egyszer. Őszintén.
Petra bólintott.
– Amikor elment – kezdte Nóra –, azt hittem, minden összeomlott. Tizenkét évig éltünk együtt. Megszoktam, hogy mindent én tartok kézben: a háztartást, az ő munkahelyi gondjait, még a családi konfliktusait is. Aztán egyik napról a másikra egyedül maradtam. Az első lépésem az volt, hogy nem vettem fel azonnal a telefont. Nem bosszúból. Hanem mert meg kellett tanulnom a saját életemet élni. Az ő „Nóri, segíts” mondatai nélkül. A kötelesség érzése nélkül.
Petra előrehajolt, szemében visszatartott könnyek csillogtak.
– És ő… tényleg nem változik – suttogta. – Tegnap összevesztünk, mert elfelejtette a születésnapomat. Nem először. Azt mondta, fejben tartja a fontos dolgokat, aztán mégis önt hívta az anyja ajándéka miatt. Mintha én ott sem lennék. Amikor megkérdeztem, miért nem hozzám fordul, azt felelte: „Te nem érted, Nórával ez más volt. Ő mindig tudta.”
Nóra mellkasában lassan emelkedett valami – nem harag, inkább mély, szinte anyai együttérzés e fiatal nő iránt, aki kétségbeesetten próbált kapaszkodni valamibe, ami talán már kicsúszott a kezéből. Átnyúlt az asztalon, és finoman megérintette Petra ujjait.
– Figyeljen rám – mondta csendesen. – Nem kell olyanná válnia, mint én. Nem kell jobbnak lennie nálam. Ön önmaga. És ha Gábor ezt nem látja, ha úgy él, mintha a válás semmit sem változtatott volna… az az ő döntése. Nem az ön hibája.