Amikor az első madarak félénk csicsergése végre megtörte a hajnal dermedt csendjét, a kígyó – mintha beteljesítette volna titokzatos feladatát – lassan kiengedett feszült tartásából. Nem kapkodott, nem mutatott támadást: komótosan megfordult, és a sziklák irányába siklott, úgy tűnt, mintha az egész éjszakai szembenállás csupán káprázat lett volna.
Márk csak ekkor mert levegőt venni. Tagjai elgémberedtek a hosszas feszültségtől, alig tudott kimászni az árokból. Szinte rohant a tábor felé, bár térdei remegtek, fülében éles zúgás visszhangzott. Ám ami ott fogadta, minden képzeletét felülmúlta. A tábor romokban hevert, a földet szétszórt felszerelés és a küzdelem nyomai borították. Bajtársai, akikkel együtt ette a száraz kenyeret, akikkel megosztotta félelmeit és reményeit, mind odavesztek. Az éj leple alatt, miközben ő mozdulatlanul állt a rettegett őrző előtt, rajtaütöttek az alakulaton. A támadás gyors volt és könyörtelen.
A felismerés lassan, de kíméletlenül állt össze benne. Az a hidegvérű, veszélyes teremtmény – tudtán kívül – az életét mentette meg. Feltartotta, visszatartotta attól, hogy visszatérjen a táborba, és így élő akadályként választotta el attól a végzetes csapástól, amely a többieket elérte.
Később, a történtek után hosszan faggatták. Árulással gyanúsították, a legsúlyosabb vádat próbálták rábizonyítani. Bizonyíték híján azonban nem tudták elmarasztalni; sem tanú, sem kézzelfogható adat nem támasztotta alá a gyanút. Végül leszerelték. Nehéz szívvel, kimondatlan bűntudattal hagyta maga mögött a hadsereget.
Ez a felfoghatatlan történet azonban nem ért véget a leszereléssel, mert amit átélt, örökre beleégett az emlékezetébe.