Ahogy telt az idő, a hüllők lassan hozzászoktak a nagytermetű, puskapor- és porillatú ember jelenlétéhez. Nem volt ebben kimondott megállapodás, sem kimondatlan ígéret – mégis, szinte észrevétlenül különös, már-már felfoghatatlan kötelék kezdett szövődni a kemény katona és a hegyek néma, mérgező teremtményei között.
Azon az átkozott estén Márknek ismét nem jött álom a szemére. Baljós sejtések kavarogtak benne, mintha fekete szárnyú madarak verdesnének a tudata mélyén. Önként vállalta, hogy beugrik régi bajtársa, Gábor helyére a legtávolabbi, legnyugtalanítóbb őrhelyen. Hosszan figyelte a sűrűsödő alkonyatot, várva a váltást, ám senki sem érkezett. A körülötte elterülő csend egyre súlyosabbá vált, mintha a némaság maga is fenyegetést hordozna.
Valami nem stimmelt – ezt minden idegszála jelezte. A nyugtalanító érzés makacsul kapaszkodott belé, szíve gyorsabban kezdett verni. Már épp kimászni készült a lövészárokból, hogy utánajárjon a késlekedés okának, amikor a perem felől hangtalanul, akár egy suhanó árnyék, lezúdult elé egy hatalmas, kifejlett kobra. A látvány egyszerre volt félelmetes és lenyűgöző: a hüllő a nyers erő és a jeges elegancia megtestesítőjeként magasodott előtte. Méltóságteljes, lassú mozdulattal tárta szét sötét gallérját, és elállta az útját, gyöngyszerű, mély tekintetét egyenesen rá szegezve.
Márk földbe gyökerezett lábbal állt. Egész lényével érezte, hogy a legkisebb mozdulat, egy rossz ütemű lélegzet is végzetes lehet. A kígyó pillantásában nem düh izzott, hanem higgadt, rendíthetetlen várakozás. Így álltak egymással szemben hosszú, gyötrő órákon át, mígnem a fekete ég alja lassan világosodni kezdett, és a horizonton megjelentek a hajnal első, félénk sugarai.