Azt mondta, a megérzései ritkán tévednek.
Ettől kezdve mintha lassan kitisztult volna benne valami. A fájdalom, amely addig szinte minden gondolatát kitöltötte, fokozatosan háttérbe húzódott, és a helyén egyre határozottabb önbizalom jelent meg. Úgy érezte, visszavette az irányítást a saját élete fölött. Már nem sodródó áldozatnak látta magát, hanem olyan embernek, aki képes dönteni és következményeket vállalni. Hosszú idő után először állt biztos talajon.
Gábor nem adta fel könnyen. Újabb és újabb érzelmi eszközökhöz nyúlt: hol a közösen eltöltött hét évre hivatkozott, hol a régi utazásokat, ünnepeket, közös terveket idézte fel. Időnként a lelkiismeretére próbált hatni, máskor sajnálatot akart ébreszteni benne. A szavai azonban leperegtek Annáról. Nem volt benne harag, de melegség sem. Nyugodtan nézett rá, mintha már kívülről szemlélné mindazt, ami korábban az élete volt.
Az ügyvéd előkészítette a szükséges iratokat arra az esetre, ha hivatalosan is elindulna a válási eljárás. Anna nem sietett beadni a keresetet. Úgy döntött, kivár. Ha Gábor akarja lezárni, tegye meg ő az első lépést. A magány gondolata többé nem rémisztette meg. Sőt, valami különös könnyedség töltötte el, amikor arra gondolt, hogy egyedül folytatja tovább.
Esténként néha elment az új lakásba. Egyedül ült a párkányon, és a kivilágított utcát figyelte. Elképzelte, milyen lesz majd berendezve: talán egy dolgozószoba könyvespolcokkal, talán egy világos háló, ahol nincsenek múltbéli árnyak. Minden apró részlet a függetlenség jelképévé vált a szemében. Ott, abban az üres térben már nem volt helye mások számításainak.
Egy alkalommal, amikor hazatért, észrevette, hogy Gábor iratokat rendez az asztalon. A mozdulatai idegesek voltak, arca feszült. Közölte vele, hogy ő maga fogja beadni a válókeresetet. Hangjában ott csengett a méltóság utolsó maradéka, mintha ezzel akarná bizonyítani, hogy még ura a helyzetnek. Anna csak bólintott.
Tudta, hogy beszélgetések, hivatalos egyeztetések és formaságok sora vár rájuk. De már nem félt egyik fordulattól sem. Egyetlen tanulságot biztosan levont: a bizalom érték, de nem lehet vak. Amikor este újra kigyulladtak az utcai fények, világosan érezte, hogy új fejezet kezdődik az életében – olyan, amelyben nem mások titkos tervei szabják meg az irányt.
Gábor valóban beadta a keresetet. Talán abban reménykedett, hogy így megőrizheti az irányítás látszatát. Amikor Anna kézhez kapta az értesítést a tárgyalás időpontjáról, semmi sem remegett meg benne. Nem sírt, nem tört ki belőle indulat. Csak higgadtan tudomásul vette, hogy a folyamat elindult, és nincs visszaút.
A felkészülés hetekig tartott. Az ügyvéd aprólékosan átnézett minden dokumentumot: az utalásokról szóló igazolásokat, a Nórával kötött megállapodást, az üzenetváltásokat, amelyekből egyértelműen kirajzolódtak Gábor szándékai. A lementett beszélgetések végül csak tartalékként maradtak, de fontos biztosítékot jelentettek.
Gábor közben szemmel láthatóan vívódott. Mintha két én küzdött volna benne: az egyik még bízott benne, hogy Anna megenyhül, a másik dühös volt a kudarc miatt. Hol ingerülten reagált apróságokra is, hol békülékeny hangot ütött meg. A kibékülésről szóló mondataiból azonban hiányzott az őszinte érzelem; inkább a meghiúsult számítás keserűsége csengett ki belőlük.
A tárgyalás előtti napon váratlanul felvetette, hogy talán lenne „csendesebb” megoldás. Kompromisszumról beszélt, arról, hogy elkerülhetnék a felesleges vitákat. Anna figyelmesen végighallgatta. Nem akart győzni, nem akarta megalázni. Egyetlen cél lebegett előtte: tisztességgel lezárni mindent.
A bíróság tárgyalótermében hűvös levegő fogadta őket. A falak világossága és a csend feszültsége szinte tapintható volt. A bíró rutinszerű kérdéseket tett fel, tisztázta az álláspontokat. Gábor úgy próbálta beállítani a helyzetet, mint az érzelmek természetes kihűlését, és finoman utalt a közös befektetésekre, valamint az új lakásra is.
Ekkor Anna kapott szót. Hangja egyenletes maradt. Elmondta, hogy az ingatlan nem közös tulajdon, bemutatta a szerződéseket és az átutalásokat igazoló papírokat. A bíró alaposan áttanulmányozta az iratokat, pontosító kérdéseket tett fel. Gábor arca elsápadt.
A döntés végül egyértelmű volt: a lakás nem képezte a vagyonmegosztás tárgyát, mivel jogilag nem tartozott közéjük. A többi vagyontárgyat a törvény előírásai szerint osztották fel, külön igények nélkül.
Amikor kiléptek az épületből, szemerkélni kezdett az eső. Gábor megállt a lépcsőnél, mintha mondani akarna valamit, de nem találta a szavakat. Tekintetében sértettség és fáradtság keveredett.
– Mindezt előre kitervelted? – kérdezte halkan.
Anna nyugodtan nézett rá.
– Csak megvédtem magam.
Gábor lassan biccentett. A magabiztosság, amely korábban annyira jellemezte, eltűnt a szeméből. Helyét a felismerés vette át: a játszma véget ért.
A különköltözés gyorsan lezajlott. Gábor bérelt egy lakást, összepakolta a holmiját, és elvitte, ami az övé volt. A közös otthon, ahol annyi évet töltöttek, kiürült. A falak mintha még őrizték volna a nevetések, viták és hosszú beszélgetések visszhangját. Anna végighúzta a kezét a párkányon, és felidézte a házasságuk első napjait, amikor még minden egyszerűnek és magától értetődőnek tűnt.