…mert sajnos volt már tapasztalata: ha elveszíti a türelmét, abból mindig ő jön ki rosszul, és végül még őt bélyegzik hisztérikának.
— Ilona néni — fordult végül nem az anyósához, hanem Gáborhoz —, áruld el nekem, ez most kettőnk magánügye, vagy valami hivatalos családi értekezlet?
Gábor félrenézett. Nem szólt semmit, de a hallgatása hangosabb volt bármilyen válasznál.
— Eszterkém — csilingelte Ilona mézes-mázos hangon —, ne vedd már támadásnak. Mi csak segíteni próbálunk. Gábor, mutasd meg neki, hogyan kell ezt csinálni. Férfi vagy, neked kell kézben tartani a dolgokat.
Eszter ajkán keserű mosoly villant.
— Mit kellene kézben tartania? A bevásárlásomat? A hűtőt? Vagy engem?
— Ne csinálj jelenetet — szólalt meg végre Gábor. A hangja keményebb volt a szokásosnál, mintha direkt ráerősítene. — Anyának igaza van. Tényleg túl sokat költesz. Ennek véget kell vetni.
— Nekem kell véget vetni? — szűkítette össze a szemét Eszter. — Vagy annak, hogy anyukád rendszeresen felhív, és elmagyarázza, milyen pazarló feleséged van?
— Személyeskedsz! — csapta össze a kezét Ilona. — Látod, Gábor? Pont ezt mondtam. Semmibe vesz téged.
Eszter a férjére nézett. A férfi arca feszült volt, tekintete ide-oda kapkodott, mint aki mindenkinek meg akar felelni, és végül a legegyszerűbb megoldást választja: a saját feleségét teszi felelőssé.
— Rendben — törölte meg a kezét egy konyharuhával, majd letette az asztalra. — Akkor beszéljünk nyíltan. Mit akartok?
Ilona ajkán győztes mosoly suhant át.
— Egyszerű — felelte. — Innentől Gábor intézi a bevásárlást. Te pedig nem esel kísértésbe.
Eszter felnevetett, de abban nem volt vidámság.
— Tehát én vagyok a kísértés? Mint egy sütemény a diétázónak?
— Elég ebből a gúnyból! — emelte fel a hangját Gábor.
— Nem gúnyolódok. Pontosítok. — Eszter közelebb hajolt. — Tényleg arra készülsz, hogy a házasságunkat átalakítsd egy „kérek engedélyt” rendszerre?
— Rendet akarok — felelte Gábor, idegenül csengő határozottsággal.
Ilona elégedetten bólintott, mintha egy költségvetést hagyott volna jóvá.
Miután az anyós elment, a lakásban különös csend telepedett meg. Még a hűtő zúgása is visszafogottabbnak tűnt.
Gábor leült Eszterrel szemben, maga elé húzott egy üres papírlapot, mintha egy felújítási tervet készülne összeállítani.
— Akkor mostantól így lesz — kezdte tárgyilagos hangon. — Te írsz egy listát, én átnézem és jóváhagyom. Ennyi.
Eszter nézte őt, és közben eszébe jutott, amikor Gábor hajnalban felkelt, hogy vizet hozzon neki, ha fájt a feje. Amikor azt mondta: „megoldjuk együtt”. Most pedig azt mondja: „jóváhagyom”.
— És ha valami sürgősen kell? — kérdezte halkan. — Elfogy a tej, a mosópor, bármi.
— Írsz üzenetet. Megnézem.
— És ha nem válaszolsz?
Gábor vállat vont.
— Vársz.
Vársz. Mintha egy kutya lenne az ajtó előtt.
Eszter lassan felállt, bement a hálószobába, elővette az utazótáskát. Gábor követte, az ajtóban megállt.
— Mit csinálsz?
— Pakolok.
— Hova mész?
— A szüleimhez.
— Ne dramatizálj — lépett szélesebbre, elállva az utat. — Normálisan beszélgetünk.
— Ez szerinted normális? — dobta a táskát az ágyra, és elkezdte beletenni a ruháit. — Feltételeket szabsz. Anyádat hozod tanúnak ellenem. Számadást kérsz minden forintról.
— Már megint anyám! — fújtatott Gábor. — Ez az én pénzem is.
— Az enyém is — fordult felé Eszter. — Dolgozom, Gábor. Nem a nyakadon élek. És ha így lenne sem beszélhetnél velem beosztottként.
— Mindent kiforgatsz — lépett közelebb a férfi. — Csak azt akarom, hogy ne… szaladj el magaddal.
Eszter megdermedt.
— „Elszaladok magammal”? — ismételte lassan. — A vásárlásról beszélsz, vagy rólam?
Gábor nem válaszolt, csak összeszorította az állkapcsát. És akkor Eszter meglátta: nem szégyelli magát. Csak kényelmetlen neki a helyzet. A kettő között óriási a különbség.
— Engedj ki — mondta nyugodtan.
— Nem — állt elé ismét. — Addig nem mész sehova, amíg nem egyezünk meg.
Eszter végigmérte a férfit. A vállát, a karját, az arcát, amely hirtelen idegenné vált. És felvillantak benne az elmúlt hetek apró részletei: a telefon, amit mindig kijelzővel lefelé tett le; az eltűnt pénz a közös „rezsialapból”; a hirtelen „anyalátogatások”, ahonnan feszült arccal tért haza.
— Már megegyeztetek — mondta csendesen. — Te és ő. Nélkülem.
— Ne kezd már ezzel az „ő”-zéssel! — csattant fel Gábor.
Hirtelen megragadta Eszter karját, könyök fölött. Nem szorította erősen, mégsem a fájdalomtól futott végig rajta a hideg, hanem attól, milyen természetesen tette.
Eszter kirántotta a karját.
— Ha még egyszer hozzám érsz, hívom a rendőrséget — mondta higgadtan. Saját nyugalma őt is meglepte.
Gábor pislogott.
— Megőrültél? Fenyegetsz?
— Nem. Védekezem.
Becsukta a táskát, felvette a kabátját. Gábor már nem állta el az utat; talán ő maga is megijedt a pillanattól.
— Ezt még megbánod — szólt utána. — Azt hiszed, nem tudom, mennyit költesz?
Eszter az ajtóban megfordult.
— És te azt hiszed, nem tudom, miért lettél hirtelen ilyen ideges? — kérdezte halkan. — Tényleg azt gondolod, hogy ez a sajtról szól?
Gábor arca elsápadt.
— Ne képzelődj.
— Nem képzelődöm — nézett rá figyelmesen Eszter. — Valamit titkolsz. És kényelmesebb rám tolni mindent, mint felelősséget vállalni.
A férfi szinte levegőt sem vett.
— Mire célzol?
— Egyelőre semmire. Most csak elmegyek.
Kilépett az előszobába, felhúzta a cipőjét. A kulcsok és csekkek mellett észrevett egy borítékot, amely félig kicsúszott a papírhalom alól. Egy bank logója volt rajta — nem az, ahol a közös számlájukat vezették. Erről Gábor soha nem beszélt.
Nem nyúlt hozzá. Tudta, ha most felveszi, azonnal kitör egy újabb háború. Előbb ki kellett jutnia. Levegőre.
Becsapta az ajtót, és mivel a lift megint nem működött, gyalog indult lefelé. Minden lépcsőfok visszhangzott a dühétől. Odakint nedves volt az aszfalt, a lámpák fénye csillogott a pocsolyákban, az autók tompán suhantak el — mintha a világ mit sem tudna arról, hogy az övé éppen darabokra hullik.
A taxi hét perc múlva érkezett. Beült hátra, bemondta a szülei címét, és csak akkor vette észre, hogy remegnek az ujjai.
A telefon már a sarkon megszólalt. Gábor hívta. Kinyomta. Újra csörgött. Megint elutasította. Üzenet érkezett: „Gyere vissza. D…”