— Teljesen elment az eszed? Tedd le a blokkokat az asztalra, Eszter. Azonnal.
Eszter mozdulatlanná dermedt a bevásárlótáskával a kezében. A csomag még langyos volt, a futár alig pár perce távozott, és úgy csapta be maga mögött a kaput, mintha ő lenne az úr a házban. A konyhában nedves bakancs szaga keveredett az olcsó légfrissítő émelyítő illatával, és valami kimondhatatlan feszültséggel, ami szinte tapinthatóvá vált a levegőben. Gábor az asztalnál állt, tenyereit a lapra támasztva, és úgy nézett rá, mintha nem élelmiszert hozott volna haza, hanem egy idegen gyereket.
— Milyen blokkokat? — kérdezte lassan, miközben a táskát a mosogató mellé tette. — Talán elszámolással tartozom a pénztárnak?
— Ne játszd az okost. — Gábor a nő retiküljére bökött az állával. — Megint rendeltél ezt-azt. Tudni akarom, mennyit költöttél.
Eszter mély levegőt vett. Egy pillanatra világossá vált benne: ez már nem egyszerű vita. Nem félreértés. Ez az a pont, ahol a házasság könyveléssé silányul, a feleség pedig gyanúsítottá válik.
— Gábor, ezt most komolyan gondolod? — fordult felé. — Három éve együtt élünk. Te hazahoztad a fizetésed, én beosztottam. Eddig nem volt gond. Most meg hirtelen vizsgálóbíró lettél?
— Nem hirtelen. — Félrenézett, de a hangja kemény maradt. — Csak… feltűnt néhány dolog. Túl sokat költesz.
— A „túl sok” mit jelent pontosan? — vonta fel a szemöldökét Eszter. — Mondjuk ki számokkal. Felnőttek vagyunk.
— Ne csináld ezt. — legyintett ingerülten a férfi. — Pontosan tudod, mire gondolok.
Nem, nem tudta. Vagy inkább máshogy tudta. Sejtette, honnan fúj a szél: abból a lakásból, ahol minden „ésszerű”, minden „megfontolt”, és ahol az „akció” szó majdnem olyan melegséget vált ki, mint a „szeretet”.
— Rendben — mondta végül Eszter, és kihúzta a fiókot, ahová a papírfecniket szokta bedobálni. Előhalászott egy gyűrött blokkot. — Tessék. De áruld el, mit keresel rajta? Egy titkos luxuslistát?
Gábor úgy fogta meg a papírt, mintha bizonyíték lenne egy tárgyaláson. Végigfutott rajta a tekintete, majd eltorzult az arca.
— Ez meg mi? — bökött rá egy sorra. — Már megint ez a sajt? Minek?
— Mert tegnap azt mondtad, a másik olyan, mint a gumi. — Eszter a homlokához szorította a kezét, hogy visszatartsa a feltörni készülő indulatait. — És mert mindketten ezt esszük. Nem csak én, titokban, éjszaka.
— Lehetne olcsóbbat is venni. — Ujjával lejjebb csúszott a blokkon. — És kétféle joghurt? Miért?
— Mert te az egyiket szereted, én a másikat. — Nézett rá egyenesen. — Vagy alkalmazkodjak teljesen?
— Igen, alkalmazkodni kell. — Mondta könnyedén, mintha párnacseréről beszélne. — Egy családban engedni kell.
Eszter felnevetett, de nem volt benne vidámság. Száraz, karcos hang tört fel belőle.
— Egy családban kölcsönösen engednek, Gábor. Nem csak az egyik fél.
A férfi arca megfeszült, mintha telibe találták volna.
— Ne dramatizálj. — A blokk az asztalon landolt. — Nem uralkodni akarok. Csak rendet.
Rend. Szép szó, mögé bújtatva lehet ellenőrzést, megszégyenítést, sőt mások hangját is.
Eszter szó nélkül kipakolta a táskát. A zöldség a hűtő alsó rekeszébe került, a rizs és a tészta a szekrénybe, a mosogatószer a mosogató alá. Minden a megszokott helyére. Csakhogy a „megszokott” már nem létezett: minden mozdulata elszámolandó tétellé vált.
Gábor az asztalnál maradt, mintha felügyelő lenne.
— És mostantól — tette hozzá mellékesen — nem utólag. Előre. Írsz egy listát, mit akarsz venni, megmutatod, átnézem.
Eszter lassan becsukta a hűtőt. A csattanás halk volt, mégis valami benne reccsent meg igazán.
— Vagyis engedélyt kell kérnem? — kérdezte halkan.
— Ne túlozz. — vakarta meg a tarkóját Gábor. — Csak hogy ne legyen felesleges költekezés.
— Mi számít feleslegesnek? — lépett közelebb. — A hús? A tisztítószer? A gyümölcs? Vagy az, hogy van véleményem?
A férfi felnézett. A szemében nem düh volt, inkább egy megtanult mondat visszhangja.
— Szóród a pénzt.
A szó tompán csapódott Eszterhez. Idegenül hangzott Gábor szájából.
— Értem — bólintott lassan. — Most már világos.
— Mi világos? — ráncolta a homlokát.
— Hogy ez nem a te gondolatod. — keserű mosollyal nézett rá. — Ilona beszél belőled.
Gábor összerezzent.
— Hagyd ki anyát ebből.
— Te hoztad be. — csattant fel Eszter. — Egy hónapja még nem számoltattál el egy doboz joghurttal.
A csend súlyosabban nehezedett rájuk, mint bármilyen kiabálás.
Aznap este Eszter akaratlanul is meghallotta, ahogy Gábor a konyhában telefonál. Nem hallgatózott, csak a töltőért indult ki, amikor elkapta a „anya” szót.
— Igen, anya, értem… — Gábor hangja puhává, szinte gyerekessé vált. — Mondtam neki… Persze, vitatkozik… Tudom, ellenőrizni kell. Igazad van. Nem hagyom, hogy kihasználjanak.
Eszter ajkába harapott, amíg véríz nem töltötte meg a száját. Kihasználják? Ő? Aki bevásárol, főz, mos, befizeti a számlákat, gyógyszert rendel, amikor Gábor betegen fekszik és panaszkodik?
— Nem érti, anya… — folytatta a férfi. — Megmondom neki: vagy betartja a szabályokat, vagy oldja meg egyedül.
Eszter visszasétált a nappaliba, és leült a kanapéra. A telefon a kezében világított, de nem látott semmit. Csak a mondat zakatolt a fejében: „betartja a szabályokat”. De kinek a szabályait? Gáborét? Vagy annak a nőnek az előírásait, aki minden szombaton „csak beugrik egy teára”, és közben engedély nélkül kinyitja a szekrényeket?
Ilona azon a héten is megjelent, pontosan, ahogy mindig. Szőrmegalléros kabátban, egy csomag „aprósággal”, amiből később mindig vita lett.
— Gáborkám, hoztam nektek csokoládét… — lépett be, és máris végigmérte a konyhát. — Jaj, már megint ez a sajt? De drága!
Eszter a mosogatónál állt, a víz csobogása segített uralkodni magán.
— Mert ezt szeretjük, Ilona.
— „Szeretjük”? — ismételte a nő, mosolyba csomagolt éllel. — Gábor, te is? Vagy ez Eszter hóbortja?
— Anya, kérlek… — köhintett a férfi.
— Nem bántásból mondom — tárta szét a kezét Ilona. — Csak aggódom. Nem dúskáltok a pénzben. És Eszter… hát, ő megszokta a nagyvonalúságot.
Eszter elzárta a csapot, és megtörölte a kezét, hogy ne látszódjon a remegés.
— Mit jelent az, hogy nagyvonalú? — kérdezte nyugodtan. — Nem bundát veszek, hanem élelmiszert.
— Élelmiszerből is van olcsóbb. — horkant fel Ilona. — Nem kell grófnőt játszani.
A forróság felszaladt Eszter mellkasában, egészen a torkáig. De nem robbant. Nem még. Mert sajnos volt már tapasztalata: ha elveszíti a türelmét, abból mindig ő jön ki rosszul, és végül még őt bélyegzik hisztérikának — ezért inkább mély levegőt vett, és felkészült arra, hogy ami most következik, az már nem pusztán a sajtról fog szólni.