Aznap este, amikor éjfél lett, Anna és Ilona együtt nézték a tűzijátékot az ablakból. Nem volt zaj. Nem volt buli. Csak… csak ők ketten.
És Ilona érezte: Anna nem hazudott. Anna nem feláldozott semmit. Anna… Anna választott. És választotta őt.
És ez… ez több volt, mint bármelyik Szilveszter, amit Ilona valaha töltött.
Mert most, először ötvennyolc év után, Ilona érezte: nem teher. Nem feladat. Hanem… hanem valaki, akiért Anna választ.
Nem kötelesség. Választás.
Éjfélkor Anna felállt, átölelte anyját, és azt suttogta:
— Boldog új évet, anya. Köszönöm, hogy még itt vagy.
Ilona sírt, és átölelte lányát.
— Boldog új évet, Anna. És… és köszönöm.
— Mit? — kérdezte Anna.
— Hogy… hogy nem feláldoztad ezt az éjszakát — mondta Ilona. — Hanem megosztottad velem.
Anna elmosolyodott.
— Ez a legjobb Szilveszter az életemben — mondta. — Mert most először nem arról szól, hogy mit veszítek. Hanem arról, hogy kit kaptam.
És Ilona érezte: a rák vett tőle. Sok mindent. Az egészséget. Az erőt. A hajat.
De adott is.
Adott egy éjszakát. Egy Szilvesztert. Amikor Anna nem azért volt mellette, mert muszáj.
Hanem mert akarta. Mert választotta. Mert szerette.
És ez… ez minden Szilveszternél értékesebb.
Ilona nem tudta, mennyi ideje van még. Talán hónapok. Talán hetek.
De tudta: ez a Szilveszter… ez a Szilveszter az, amire Anna emlékezni fog. Nem a hegyi szállodákra. Nem a bulikra.
Hanem erre az éjszakára. Amikor választott. És amikor anyja érezte: nem teher. Hanem… hanem adomány. Ajándék. Kincs.
Mert néha a betegség nem vesz el. Hanem… hanem megmutatja, mi igazán fontos.
És Ilona most először hét hónap után érezte: a rák nem vette el Annát.
Hanem… hanem visszaadta neki. Igazán.
És ez… ez minden gyógyszernél, minden kemonál, minden kezelésnél többet ért.
Mert Anna itt volt. Nem kötelessgből. Hanem szeretetből.
És ez… ez a legjobb új év, amit Ilona valaha kapott.