Anna lehajolt, és homlokát anyja homlokához érintette.
— Anya — mondta halkan Anna —, hallgass meg.
Ilona csak nézte.
— Tudod, mi volt az elmúlt hét Szilveszter? — kérdezte Anna.
Ilona megrázta a fejét.
— Bulik — mondta Anna. — Hegyi szállodák. Pezsgő. Zene. Tánc. És tudod, mit éreztem minden Szilveszterkor?
Ilona nem válaszolt.
— Semmit — mondta Anna. — Semmit, anya. Mert… mert csak rohantam. Csak… csak táncoltak, ittak, ünnepeltek. De egyszer sem álltam meg. Egyszer sem gondoltam: „Mire vagyok hálás? Kit szeretek?”
Anna elhallgatott, és letörölte a könnyeit.
— De most… most, amikor itt ülök veled… amikor tudom, hogy… hogy talán nincs sok időnk… most először érzek valamit Szilveszterkor.
Ilona felnézett.
— Mit érzel? — suttogta.
Anna elmosolyodott a könnyein keresztül.
— Hálát — mondta egyszerűen. — Hálát, anya. Mert még itt vagy. Még velem vagy. És ez… ez több, mint bármelyik buli. Bármelyik szálloda. Bármelyik Szilveszter, amit valaha töltöttem.
Ilona megrázta a fejét.
— De Anna… de te… te feláldoztad…
— Nem áldoztam fel semmit — vágott közbe Anna határozottan. — Anya, a Szilveszter csak egy éjszaka. Csak egy nap. De te… te vagy az egyetlen anyám. És ha most elmegyek… ha most pezsgőt iszok hegyi szállodában… akkor mit fogok érezni?
Ilona nem válaszolt.
— Bűnt — mondta Anna. — Bűnt, anya. Mert tudni fogom, hogy te itt feküdtél. Egyedül. Kórházban. Betegen. És én… én táncoltam.
Anna megfogta anyja kezét.
— És akkor holnap reggel… vagy jövő héten… vagy jövő hónapban… amikor visszajövök… és látom, hogy rosszabbul vagy… akkor mit fogok érezni?
Ilona csak sírt.
— Megbánást — mondta Anna. — Megbánást, anya. Mert elmulasztottam. Elmulasztottam ezt az éjszakát. Ezt az éjszakát, amikor még velem lehettél.
Anna lehajolt, és megcsókolta anyja homlokát.
— Szóval nem — mondta halkan Anna. — Nem áldoztam fel a Szilvesztert. Én… én kaptam a legjobb Szilvesztert. Mert veled lehetek. Míg még lehet.